Ha Jakimowski filmrendezõ azt vette a fejébe, hogy vászonra viszi az egymást még sohasem látott apa és kisfia egymásra találását, nyilván illett volna valamennyi szenvedélyt keríteni valahonnan. Vagy a végletes érzelmek koncepcionális hiányában próbálkozhatott volna néhány jól megírt párbeszéddel. Nem próbálkozik, de a végén mégis nyakunkba zúdítja a nagy összeborulást, ugyanakkor e tényt a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetjük happy endnek, legfeljebb abból a szempontból, hogy fölgyújtják a teremben a villanyt. "Nem megyek el innen" - mondja az apa egy kora hajnali órán a kihalt peronon, majd néznek egymásra (dad a dedre és viszont), mint két fiatalkorú patás, s közben el is döcög mögöttük a vonat. Írta és összeproducerkedte a mûegészet maga a rendezõ, amiért is személyes szálat sejtünk húzódni a sínek között - nos, ez lehet éppenséggel az is, hogy Jakimowski soha nem olvasta Solohov Emberi sorsát, pláne nem látta a belõle applikált Bondarcsuk-féle 1959-es filmváltozatot - jobb lett volna pedig megnézni, hisz összeborulásban Ványuska és Szokolov verhetetlen.
Az Anjou Lafayette bemutatója
*
