Mindenkinek megvan az élmény, amikor a menzán a hétfõi sült hús maradványai visszaköszöntek a keddi zöldbabfõzelék mellé adott brassóiban, a szerdai menüben meg a rántástól vagy a habarástól lecsutakolt zöldbabok mosolyogtak vissza a rakott zöldbab álorcájában. Ez a retróélmény büfög most vissza a Tintaszív címû kalandregény és adaptációja kapcsán. A regényeknek eddig megvolt az a verhetetlen elõnyük, hogy legalább a hõsök alakját a fantáziánkra bízták. Jelen szerzõ, Cornelia Funke ellenben feledi és feledteti azon híres ende-i gondolatot, miszerint legalább olvasás közben az lehetsz, ami akarsz. Véletlenül sem hagyná az olvasó fantáziáját szárnyalni a fõhõs személyének igény szerinti megalkotásában, a fülszövegben kerek perec megmondja, hogy Mo, a varázsnyelv alakját egyenesen Brendan Fraserrõl mintázta, aki nyilván Imhotep papjaival viaskodva gyakorolt ekkora hatást a mûvésznõre; nagy meglepetés ezek után, hogy a film fõszerepét is õ játssza. A Tintaszívrõl épp csak annyi mondható el, mint a fenti menzusz kulinariszról; a sült hús a Végtelen történet, a brassói Harry Potter személyesen, és az ezekbõl született szerdai katyvasz a Tintaszív. A könyv végén pedig az derül ki, hogy az írónõ fantáziája viszont veszettül szárnyal, márciusban megjelenik a vélhetõen ugyancsak remek folytatás, a Tintavarázs, és ha az még nem lenne elég, novemberre várható a sokat sejtetõ Tintahalál. A végére már csak egy fontos kérdés marad tisztázatlan: mit keres a fejedelmi Spica-éttermen nevelkedett Helen Mirren a menzán?
A film: InterCom; a könyv: M&C Kft.
Mindkettõ: *
