Magyar Narancs: Szülei mindketten tanárok, a gyerekei iskoláskorúak. Három generáció perspektívájából ismeri az iskolai életet; mi változott leginkább e három nemzedék alatt?
Laurent Cantet: Én egy kisvárosban, Melle-ben jártam iskolába, a szüleim szintén egy kisvárosban voltak tanárok, ezt nem lehet egy párizsi iskolával összehasonlítani, hiszen egy kisvárosban nem olyan vegyes a lakosság, mint a fővárosban. Az oktatási rendszer a 80-as évektől változott igazán nagyot. Azóta van érvényben egy rendelet, ami szerint a 9. osztályig minden diák együtt halad és tanul, és csak a 10. osztályban indul el a specializálódás. Az elvvel a tanárok többsége nem ért egyet, hiszen nem ritka, hogy az osztály a leggyöngébb tanulóhoz igazodik, a jók pedig nem tudják magukból kihozni a maximumot. De szerintem mégis jó a rendszer, mert demokratikus.
MN: Azt mondja a filmjéről, hogy a francia társadalom tükörképe.
LC: Igen, ez az osztály maga a mai francia társadalom ezzel a sok identitással. Nagy ideológiai vita zajlik ma Franciaországban arról, hogyan definiáljuk a francia identitást és kultúrát. Sok ember még mindig erődként értelmezi az iskolát, ahol cél és kötelesség a tradicionális kultúrát védeni, de ők ez alatt az elit kultúrát értik. Ezzel egy Kínából vagy Afrikából betelepült gyerek nem tud mit kezdeni, nem a sajátja. Az iskolának egyfajta rezonanciadoboznak kéne lennie az egész társadalom számára, ami tekintettel van az egyéni történésekre és kommunikálja is őket. Hogy konkrét példát mondjak a filmből: Souleymane arab származású fiú, a szülei nem beszélnek franciául, tehát nem taníthatják meg őt arra, amire egy francia szülő megtaníthatja a gyerekét. Ebből következik, hogy ő nem lesz nyelvileg azon a szinten, mint a többiek, nem fogja ugyanazt a teljesítményt hozni, és nem is várható el tőle. Ha van a filmnek kritikai éle, akkor annyi, hogy ezt a réteget mennyire megbélyegzi a társadalom.
MN: Gondolom, hogy ennél extrémebb esetek is történnek a francia középiskolákban. Itt senkit nem késelnek meg, vernek meg, és egy tanár sem landol az év végén a zárt osztályon. Nem lett egy kicsit sterilebb a film, mint a valóság?
LC: A mindennapi iskolai élet inkább ilyen, amilyennek én mutatom. Extrém esetek egyszer egy évben fordulnak elő. Az vezérelt, hogy egy osztály hétköznapi életét mutassam be, ami néha feszült, néha egy kicsit erőszakos, de mindezek ellenére egy gazdag közösséget alkot, ahol az emberek képesek létezni egymás mellett. Ehhez volt kedvem, nem olyan esethez, amiből újságcikk is lehetne. Az iskola is csak egy rendszer a többi közül, a maga sikereivel és kudarcaival. Bármi történik is, the show must go on... Elsősorban azt szerettem volna megmutatni, hogy az iskola egy olyan hely, ahol el lehet sajátítani a demokráciát, ahol meg lehet tanulni nemcsak a matematikai vagy nyelvtani szabályokat, hanem gondolkodni is. Az a pillanat érdekelt, amikor az osztály átalakul agorává.
MN: Csak egy tanárra és főleg egy órára, a franciára élezi ki a történetet. Miért?
LC: Mert egy óra és egy tanár jobban működik laboratóriumként. Engem az érdekelt, hogyan demoralizálódik ez az osztály ezzel a tanárral, hogyan nőnek fel a gyerekek, és hogyan válnak polgárrá. Az intimitás is jobban megmutatkozik egy ilyen viszonyban, egy másik óra teljesen más irányba vitte volna őket is, a filmet is.
MN: Nem ez az első filmje, amit amatőr szereplőkkel forgat, mit tudnak ők, amit a profik nem?
LC: Az amatőrök jobban behozzák a saját életüket a filmbe, és ettől hitelesebb mű születik. A forgatást egyéves felkészülés előzte meg, egy évig ismerkedtem ezzel a 25 gyerekkel, mire tudtam, kitől mit várhatok el. Megírtuk a jeleneteket, ezeket vázoltam nekik, de arra kértem őket, egészítsék ki a saját gondolataikkal, és amit mondanak, azt a saját szavaikkal legyenek szívesek, így sokat improvizáltak, de az utasításaim alapján azt is tudták, hogyan építsék fel profin a jelenetet.
MN: A cannes-i győzelem után mi lett könynyebb?
LC: Annak örülök, hogy a díj által több figyelmet kap, és nagyobb kópiaszámban kerül a forgalmazásba, így a film által boncolgatott probléma is többekhez jut el. 60 országba adták el eddig, s a nézőkkel beszélgetve meglepve tapasztaltam, hogy az emberek mindenhol azt mondták, hogy ezeket a kamaszokat mi is ismerjük, legyen szó Európáról, Amerikáról, Dél-Amerikáról vagy Ázsiáról. Ez valahol félelmetes is, ahogy ezek a kérdések az egyetemesség felé haladnak és globalizálódnak. S lám, máris sokkal többen beszélnek róla, sőt politikusok vitatkoznak a témában.
Az ismertséget viszont nehezen tudom megszokni. S még valami, ha a filmet többen látják, többen is támadják, ezen is nehéz felülemelkedni.
