Az Utolsó kijárat Brooklyn felé vagy a tévékben feszt játszott Nibelungok hosszú ideje Los Angelesben élő rendezője a Baader Meinhof csoport történetének megfilmesítésére tért vissza Németországba. Munkálkodását a legjobb idegen nyelvű film kategóriában Oscar-jelölés koronázta.
*
Magyar Narancs: Milyen volt visszatérni az óhazába?
Uli Edel: Kétségtelen, tizennyolc éve Amerikában élek és alkotok, de nem az amerikai álom vitt oda, inkább a véletlen és a szerelem. Azóta is többször dolgoztam Európában, de húsz év óta tényleg ez az első film, amit az anyanyelvemen, németül forgattam. A Vörös Hadsereg Frakció (RAF) mindig is érdekelt, Ulrike Meinhofról már a 80-as évek elején akartam filmet csinálni, de akkor nem lehetett, mert még aktív volt a RAF. Aztán két évvel ezelőtt alkotótársam, Bernd Eichinger megszerezte Stefan Aust könyvének (Der Baader-Meinhof Komplex) a jogait. A RAF a mi generációnk története, Stefan Aust egy évvel idősebb nálam, így szinte egyértelmű volt az együtt és a hogyan. Az sem volt vitás, hogy ezt Németországban, német színészekkel akarjuk leforgatni.
MN: A téma filmes szempontból Margarethe von Trotta vagy Volker Schlöndorff után lerágott csont, nem beszélve Christopher Roth 2002-es Baader-filmjéről. Mi újat akart mondani az elődeihez képest?
UE: Szerintem nincs még egy film, ami a Baader-Meinhof-csoport első tíz évére koncentrálna, és a működésüket összefüggéseiben, megalakulásuktól a halálukig vizsgálta volna; mi erre tettünk kísérletet. Az hiszem, az látszik és elvitathatatlan, hogy a film mögött rengeteg kutatómunka áll. Egyrészt hitelesség szempontjából megkérdőjelezhetetlen Stefan Aust személye, aki Ulrike Meinhofot személyesen ismerte, sőt ikerlányait 1970-ben ő szöktette ki Szicíliából, ahová a RAF hurcolta őket, hogy a PFSZ működtette, árvákat gondozó táborban végezzék. Másrészt sok exterroristával folytattunk beszélgetést, hogy ezt a krónikát, ami nemcsak az ő, hanem az egész nemzet és a 70-es évek krónikája, elmeséljük.
MN: Azért ezt a tíz évet 150 percben kellett elmesélni. Hogyan szelektált?
UE: Már a munkafolyamat kezdetén tudtam, hogy ezzel meggyűlik majd a bajom, és akkor eldöntöttem, hogy egyetlen szempontot fogok szem előtt tartani, mégpedig a fiaimét. Végig az lebegett a szemem előtt, hogy egy apa hogyan mesélné el a történetet a fiainak, akik ma annyi idősek, mint amennyi ő volt a RAF idején. Az egyik fiam 20, a másik 21 éves, és azt találtam ki, hogy nekik akarom a fiatalságom történetét elmesélni. Pont 20 éves voltam, mikor Benno Ohnesorgot lelőtték a rendőrök a perzsa sah látogatása elleni tüntetésen. Rudi Dutschkét meg április elsején, épp a 21. születésnapomon lőtték le. A fiaim Amerikában nőttek fel, vajmi keveset tudnak a német történelem e szakaszáról, azt akartam, hogy értsék a történetet - és minden külföldi értse - minden előzetes ismeret vagy tanulmány nélkül.
MN: Generációja lázadása magyarázható azzal, hogy szüleik még nyakig érintve voltak Németország fasizálódásában, és szinte mindenkinek az apja fegyvert fogott akkor.
UE: Az én apukám hivatásos katonaként harcolt a fronton, orosz hadifogságból tért haza a háború után. A szüleim soha nem beszéltek a múltjukról, szégyenkeztek miatta. Én nem akartam, nem akarom elhallgatni, hogy kezdetben szimpatizáltam a Baader-Meinhof-csoporttal. Az egyetemista mozgalmak révén mi voltunk az első generáció, amely ellenállást tanúsított a fennálló renddel szemben, mi mondtuk ki elsőnek a háború után, hogy nem tartunk veletek. Tiltakoztunk és ellenszegültünk, ebben önmagában még nincs semmi rossz. Ugyanakkor azt is megmutatom a filmben, hogy hol és hogyan jött el az a pont, amikor ez a lelkesedés és a pozitív motiváció emberéletek kioltásába ment át, ami már nem volt tolerálható.
MN: Gudrun Ensslin vagy Ulrike Meinhof esetében bemutatja, honnan jönnek, milyen volt a családi háttér. Bár nem magyarázatként vagy mentségként szolgál, mégis sokat megtudunk RAF előtti életükről. Baaderrel ezt nem teszi meg, még azt is elhallgatja, amit Roth egyébként nem, hogy sztárterroristasága előtt egy alpári, agresszív kocsitolvaj volt.
UE: Baader és sok más szereplő esetében is úgy döntöttem, meséljenek róluk és minősítsék őket a tetteik. Nem akartam sem jellemeket rajzolni, sem pszichologizálni, dolgozzon a néző is, figyeljen és minősítsen ő. Baader mindent elárul magáról, ahogy beszél, ahogy bánik a többiekkel és Gudrun Enslinnel. Pontosan látszik minden mondatán, hogy nem intelligens, sokszor úgy viselkedik, mint egy utolsó strici. Azért sem akartam többet mondani, mert a film nem róla, hanem a csoportról szól.
MN: Nem foglal állást. Ha ennyit tud róluk és személyes élményei vannak, miért nem?
UE: Szerintem azzal, hogy milyen eseményeket mutatok meg vagy emelek ki, igenis állást foglalok. Állásfoglalás, hogy megmutatom, ahogy lelőtték Dutschkét, a vietnami háború elleni mozgalom vezéralakját, és azzal is, ahogy a rendőrség szétverte a békés tüntetőket az Opera előtt. Megpróbáltam azokat az érzéseket visszahívni, amik akkor fűtöttek. Ám attól a pillanattól, hogy illegalitásba vonult a csoport, kevesebb érzelmet mutatok. Egyrészt mi sem tudtuk és ma sem tudjuk, mi történt valójában, hiszen a csoport tagjai kollektív hallgatást fogadtak, másrészt ahol a működésük már csak a véres gyilkosságokról és mészárlásokról szólt, attól messzemenően elhatárolódom. A filmben ezt úgy juttatom kifejezésre, hogy csak ábrázolok, és alig viszek bele személyes érzelmet. Az is egyértelmű állásfoglalás, hogy Moritz Bleibtreu játssza Baadert és Martina Gedeck Meinhofot.
MN: Mitől állásfoglalás az ő személyük?
UE: Õk ma kétségkívül sztárok Németországban, 67-69-ben Baader, Ensslin vagy Meinhof is sztárok voltak. Meinhof sztárújságíró volt, és hihetetlenül népszerű, Ensslin és Baader, mielőtt radikálissá váltak volna, a leghíresebb szerelmespár volt Németországban. Klaus Lemke már 69-ben Brandstifter (Gyújtogatók) címen filmet fogatott róluk, nagyon tudatosan használták a médiát.
MN: 2009-ben bizonyos szituációk hasonlítanak arra, ami a 70-es években történt. Világgazdasági válság, Vietnam helyett USA-Irak-háborúÉ
UE: Nem tanár vagyok, csak egy történetet mesélek, ami nem a teljes igazság, hanem egyfajta igazság. Talán az a tény lehet egy külföldinek leginkább meglepő, hogy a film főhősei, akik valós, élő személyek voltak, német terroristák. Mi is ahhoz voltunk szokva, hogy a terroristák kívülről, más kultúrából és más vallásból jönnek, velük meg együtt tanultunk az egyetemen, egy házban laktunk, egy kávézóba jártunk, ugyanabból a közegből jöttünk, ugyanolyan emberek voltak, mint te vagy én, ugyanabból a kultúrából. Holger Meins halála - aki elsőként halt bele a fogságban az éhségsztrájkba - mélyen érintett, habár személyesen nem ismertem. Õ filmrendező szakos volt Berlinben, én meg Münchenben.
