"De a ritmus stimmelt"

Martina Gedeck színésznő

  • Szabó Ágnes
  • 2009. május 14.

Film

Korunk egyik legkeresettebb európai színésznője. Pár éve a Stasi zsarolta színésznőként (A mások élete) meg sem állt az Oscarig, majd Ulrike Meinhofként (A Baader-Meinhof csoport) az Oscar előszobájáig jutott, és csütörtöktől Clara Schumannként tündököl a pesti vásznakon (Clara). A Berlinben élő művésznővel telefonon beszéltünk.

Magyar Narancs: Nem ez az első film Clara Schumann életéről. 1947-ben Katherine Hepburn játszotta Clarát (a Szerelmi dalban), 83-ban pedig Nastassja Kinski (Frühlingssinfonie). Nem rizikós kicsit utánuk csinálni? Mit mond ez a Clara, amit a másik kettő nem?

Martina Gedeck: Egészen más életszakaszát mutatjuk be, mint a másik két film; azok szerelmük kezdetére és az egymásért vívott harcukra koncentrálnak, mi Robert és Clara Schumann házasságának utolsó négy évét dolgoztuk fel. Clara 34 éves, hat gyermek édesanyja. Schumann már beteg, és az ebből adódó nehézségekre összpontosítanak. Clara felnőtt nő, menedzseli a saját és a családja életét, gondoskodik arról, ha a férje nem tud, hogy pénz álljon a házhoz. Azért az sem egy utolsó szempont, és nagyon vonzott, hogy egy zongoristát, egy nagy művésznőt játszhatok el.

MN: Tud zongorázni, vagy a szerep kedvéért kellett megtanulnia? Az ön keze látható a filmen?

MG: Igen, az én kezem. Otthon, gyerekkoromban a zene szeretetére neveltek, tudok furulyázni és hegedülni, de zongorázni nem. Tudtam, hogy milyen koncertek szerepelnek a filmben, és ezeket gyakoroltuk a zongoratanárnőmmel. Tisztában vagyok vele, hogy nem kifogástalanul játszottam a darabokat, hiszen csak két hónapig tanultam zongorázni, de a ritmus stimmelt, és ez simán képes a filmben megfelelő illúziót kelteni.

MN: Az elmúlt évben két történelmi nőalakot keltett életre, Ulrike Meinhofot és Clara Schumannt. Nehezebb a dolga egy létező hőssel?

MG: Mindenképp nehezebb. Személy szerint elkötelezettnek és felelősnek érzem magam azokért, akiket eljátszom. Sokszor úgy érzem, hogy még élnek, nem haltak meg, és azt várják tőlem, hogy ne legyek velük igazságtalan. Ezért igyekszem minél többet megtudni ezekről az emberekről, és amenynyire csak lehet, utánajárni az életüknek. Ez sokszor nagyon hosszú folyamat, éreznem kell, hogy eleget tudok róluk, aztán kezdenek el csak élni a képzeletemben. Clara Schumann esetében sok napló és levél maradt ránk, ezekből nagyon pontosan lehet tudni, hogyan gondolkodott, és mikor mit érzett.

MN: Anya, feleség és művész volt egy személyben, és állta a sarat az akkor szinte kizárólag férfiak uralta zenész- és koncertvilágban. Ez a filmben mintha nem lenne eléggé hangsúlyos.

MG: Clara nagyon pozitív figura, nagyon élénk, két lábbal a földön járó, praktikus és szigorú nő. Bármilyen nehéz is volt az életük, nem hagyta magát lehúzni a depreszszióba. Szigorú volt a gyerekeivel, de önmagával éppúgy. Ezt próbáltam megmutatni a filmben.

MN: Ulrike Meinhofban mit talált szerethetőnek, mert nem hiszem, hogy el lehetne úgy játszani egy szerepet jól, ha az ember csak viszolyog tőle.

MG: Ilyenkor nehéz valóban igazságosnak és méltónak maradni a megformált figurához. Ulrike nagyon komoly nő volt, és nagyon komolyan vett mindent, ez vezetett a fanatizmusához. Hogy Ulrike Meinhofot szeressem, vissza kellett mennem egészen a gyerekkoráig. A szülei korán meghaltak, anyukája egyik barátnője nevelte fel, a gyerekkori fényképeken az látszik, mennyire magányos. A háború utáni időszak nehéz és komplikált volt, a kor sok mindenben magyarázat Ulrike miértjeire. A háborúban annyi igazságtalanság történt, hogy a következő generációnak érthetően égnek állt a haja, ha igazságtalanságok és jogtalanságok történtek. ' is magán hordozta a bűnösség érzését, és mindent megtett azért, hogy ami történt, ne ismétlődhessen meg, semmilyen körülmények közt. Fiatalkori énjével és cselekedeteivel nagyon is tudok azonosulni. Ennyi idő elteltével azonban nehéz megmondani, ki az áldozat és ki a tettes, Ulrike nem tudott megszabadulni attól, amibe belekerült vagy sodródott. Nem feladatom ítélkezni felette, sem emberként, sem színésznőként.

MN: A két film szorosan egymás után forgott.

MG: A Baader-Meinhofnál egy évvel előre tudtam már, hogy ki leszek, elég időm volt készülni rá. Az volt a szerencsém, hogy más korban játszódik a két történet, és a két nő is nagyon más, így könnyű volt magam mögött hagyni az egyiket, amikor elkezdtem a másikat.

MN: Valljon be mindent, szerelmes volt Clara Brahmsba, vagy sem, volt-e köztük valami, vagy ...

MG: Meg vagyok róla győződve, hogy amíg Schumann élt, Clara hűséges volt hozzá. Nem tudom elképzelni, hogy Brahms szeretője lett volna. Brahmsnak amúgy rengeteg nője volt, s Clara annál büszkébb és hiúbb volt, mintsem ezt tűrje. Szerintem plátói barátság fűzte őket egymáshoz. Schumann halála után sok időt töltöttek együtt, Brahms gyakran vele utazott a fellépésekre, de Clarának Schumann volt élete szerelme és a mindene, végtelenül szerette a férjét.

MN: A Bella Marthának Hollywoodban készült remake-je. Milyen volt Catherine Zeta-Jonesként viszontlátnia magát?

MG: Nem láttam a filmet, nem is akartam megnézni. Nagyon szerettem a német Bella Marthát, és egyáltalán nem találtam jó ötletnek, hogy mások is megcsinálják. Tudom, hogy Amerikában is nagyon szerették a német verziót, de ahelyett, hogy szinkronizálták volna, megcsinálták a sajátjukat, mert úgy képzelték, hogy az ő sztárjaikra többen mennek be a moziba, aztán ez most pont nem így történt.

MN: A mások élete nehezen indult, Florian Henckel von Donnersmarck sokat kilincselt és szinte mindent kockára tett azért, hogy a forgatókönyvéből film szülessen, de kezdő rendezőként senki nem hitt benne és a projektben. Ön ennek ellenére elvállalta a főszerepet.

MG: Elolvastam a forgatókönyvet, és láttam, hogy zseniális. Arra gondoltam, lehet, hogy kezdő, és csomó mindent rosszul fog csinálni, de aki ilyen forgatókönyvet tud írni, abban hinnem kell. Azzal is tisztában voltam, hogy Németországnak nagyon fontos ez a film. Egy átlátható, tiszta és izgalmas történet, ami kicsit azért romantikus is, így a világ bármely táján érthető és szerethető. Kitűnő volt az időzítése is.

MN: Aztán a film meghozta önnek az ismertséget, híre meg sem állt Robert De Niróig. Várható folytatás?

MG: Igen. A világ bármely pontján szeretek filmezni. Jöttek és jönnek is felkérések a tengerentúlról, néha időben nem passzol egyszerűen, de folyamatosan kapcsolatban vagyunk, talán még ebben az évben forgatok.

Clara

A részint Magyarországon forgatott és gyártott produkció nyilvánvalóan Guinness-rekordra tesz kísérletet, mégpedig a "hány bőrt lehet lehúzni egyazon személyről és az életéről" kategóriában. Az egykori Pasolini-hospitánst, az itt író-rendezőként fellépő Helma Sandres-Brahmsot nyilván a rokonsági szálak - még ha azok oly távoliak is - űzték egy újabb Clara Schumann-adaptáció karjaiba. 63 és 27 éves mozielődeivel ellentétben Sandres-Brahms Clara és Robert Schumann düsseldorfi éveire koncentrál, ahol az idősödő zeneszerző elunván, hogy felesége keresi a családi betevőt a koncertkörútjain - ahol mellesleg szinte mindig férje muzsikáját adja, jelentősen hozzájárulva Schumann hírnevéhez -, elvállalja a város zeneigazgatói posztját. Schumann egészségi állapota távolról sem nevezhető virgoncnak, szűnni nem akaró fejfájások és egyre hangosabb hallucinációk gyötrik. Arról persze diszkréten hallgat a film, hogy a rohamok nem a zseniségben összekuszálódott idegszálak furcsa és kegyetlen játékának, hanem egy korábban összeszedett és nem kezelt szifilisznek a következményei. S nem is ez az egyetlen szál, ahol a film felkavarhatná az eddig a témát hermetikusan beborító állóvizet, mégsem teszi meg. Szenvedélyes szerelmi háromszöget ígér 107 percben, de csak annyi derül ki, hogy Brahms kétévi egy fedél alatt élés után, Schumann halálát követően megcsókolta a hitvesi ágyon neglizsében agonizáló Clara köldökét...

Nem mintha Martina Gedeck melle nem mutatna elegendő tömegvonzást, de azért ez a köldöktől a gyomorszájig szemérem mosolyogtató azon háttér-információ szinte biztos tudatában, hogy Brahms amúgy nagy legény volt. Értem én, hogy a német nép - immár a 100 márkás bankjegy híján - továbbra is a szent, tiszta és szűzies képet szándékozik dédelgetni az ő Clarájáról, de akkor ne vágjon már megint bele valaki harminc év múltán, hogy akkor most elmesélnénk, mi is volt Clara meg Brahms között.

Hagyjuk őket szépen nyugodni, Clarát Bonnban az ő Robertje mellett, Brahmsot meg Bécsben, hisz végül magukkal vitték a titkot, hogy akkor most mégis vagy mégsem...

A Grantfilm bemutatója

Neked ajánljuk