Szabó Sz. Csaba

Scott Walkerről szokás elmondani, hogy karriertörténete meglehetősen rendhagyó, és hát valóban, ennél rendhagyóbb aligha lehetne, és még csak nem is azért, mert született amerikai létére Angliában futott be.

A Jeff Tweedy vezette illinoisi Wilco immáron harmadik évtizede számít az amerikai alternatív rockzene (de írhatunk akár alt-countryt is, mindkét stílusmegjelölés annyira idejétmúltnak hangzik 2016-ban, mint a palladianizmus) egyik ún. megkerülhetetlen intézményének.

Az ausztrál Avalanches elvarázsolt, eszképista és fölöttébb szórakoztató (a szó „élvezetes” és „vicces” értelmében egyaránt), hangmintáktól csak úgy roskadozó debütlemeze, a Since I Left You éppen 16 éve, az ezredfordulón jelent meg, és úgy vált hamar a nullás évek egyik legmeghatározóbb albumává, mintegy a cut and paste-esztétika csúcsművévé, hogy a zenekarról (zenekar ez egyáltalán? és kik vannak benne? alighanem ausztrálok) egy idő után azt sem lehetett eldönteni, hogy létezik-e egyáltalán, vagy nem volt-e más ez az egész, mint egyszeri és megismételhetetlen, ördögi tréfa.

Az öt legképregényszerűbben kinéző nagy amerikai zenekar egyike, a Cheap Trick annyira jellegzetesen tengerentúli jelenség, mint John Wayne, a rossz sör vagy az öngyilkos karizmatikus kisegyházak, szóval innen, Európa közepéről (pláne a szívéből!) elég nehéz a maga teljességében megérteni; ám nagyon szeretni már annál egyszerűbb.

Ha az élet valóban nem más, mint műalkotás, akkor a Larson nővéreket már eleve a legnagyobb élő művészek között kellene emlegetnünk, hisz eredettörténetük annyira varázslatosan szórakoztató, hogy annál hallucinálni se lehetne jobbat.

Igazán örvendetes fejlemény, hogy egy ideje újra menő a gót meg a posztpunk, a gótikus posztpunkról már nem is beszélve, a három angol és egy francia lányból álló Savages pedig remekül mutat a többnyire fekete-fehér, stílusos promóképeken (kissé a húsz évvel ezelőtti Elasticát idézve, talán nem is teljesen véletlenül), ráadásul nagyszerű koncertzenekar hírében áll, úgyhogy pont ideális a szerepre, hogy a zsáner posztersztárjává nőjön.

Nehéz úgy beszélni a kilencvenes évek brit gitárzenéjéről, hogy a Lush neve ne kerüljön elő legalább zárójelben, lábjegyzetben vagy zárójeles lábjegyzetben; a zenekar egészen népszerűnek számított Angliában és Japánban, és ott volt az évtized elején a shoegaze erős másodvonalában, majd valamivel később, a britpop zenitjén ismét sikerrel érzett rá a Zeitgeistre.

Megnyugtató, otthonos érzés, amikor a hallgató már az egyébként egészen remek promófotókra pillanatva pontosan tudja, hogy mire számíthat: ezeken három, már nem fiatal, ám annál fessebb, feketébe öltözött angol úriember látható papi gallérban és hulla­sminkben, valamint kereszttel és füstölővel a pszichedelikus püspöklilában világító háttér előtt.