Lemez

Csak nyomokban

Wilco: Schmilco

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2016. november 6.

Zene

A Jeff Tweedy vezette illinoisi Wilco immáron harmadik évtizede számít az amerikai alternatív rockzene (de írhatunk akár alt-countryt is, mindkét stílusmegjelölés annyira idejétmúltnak hangzik 2016-ban, mint a palladianizmus) egyik ún. megkerülhetetlen intézményének.

A megkerülhetetlen intézményi létnek pedig vannak bizonyos szükségszerű velejárói, úgy is, mint a rutinszerűen szórt négy csillagok a komoly zenei magazinoktól, a tekintélyes méretű és lojális, ám rohamosan öregedő és nagy ütemben aligha bővülő rajongótábor, a profi, de ihletett megbízhatóság és a magas színvonalon művelt dögunalom közt lassan elmosódó határvonal, és más egyebek, mint például egy csomó tök felesleges gitárszóló. Persze a Wilco már 1995-ös debütlemeze idején sem feltétlenül a tizen-huszonéveseket célozta, és Tweedy már akkoriban sem volt kimondottan az a mikrofonállványba gabalyodó rockisten, manapság viszont tényleg úgy néz ki, mint bárkinek az apukája bevásárlás közben, kovbojkalapban.

Viszont a zenekarnak azért mégiscsak volt egy sor remek és pár kimondottan briliáns nagylemeze (utóbbira példa a 2001-es Yankee Hotel Foxtrot és a három évvel későbbi A Ghost Is Born), amelyeken az americanás és az alternatív rockos hagyomány határtalan kísérletező kedvben és csodás dalokban oldódott fel. Aztán a Wilco nagyjából a 2007-es Sky Blue Sky környékén besorolt a tisztességes iparosok közé; nem arról van szó, hogy az elmúlt tíz év albumain ne lettek volna csodás pillanatok, akut fellángolások és remek dalok, sőt nem is voltak ezek rossz lemezek egyáltalán (csak laposkák, néha), de az addig olyan jól működő, a klasszikus dalszerzői iskola erényeiből és a kreatív csapongásból kikevert elegy már csak nyomokban volt felfedezhető. Ehhez a teljesítményhez képest, mondjuk, a nagy elő- és példakép, a már bőven nyugdíjas korú Neil Young még ma is meg tud újulni lemezről lemezre; igaz, nem mindig fényes sikerrel, de legalább nem játszik biztonsági játékot.

A sorrendben a tizedik Wilco-album, a Schmilco alig egy évvel a tavalyi, a zenekar mostani formájához képest egészen merész, bár nem kiemelkedően jó Star Wars után érkezett, és ha más nem is, a csomagolása nagyon menő, ezt ugyanis a képein rendszerint hatalmas péniszeket, látványos önégetéseket és mindig mosolygó amputáltakat felvonultató illusztrátor, Joan Cornellà rajzolta. A zene ehhez képest már jóval kockázatkerülőbb: Tweedyék jórészt akusztikus hangszerélésű, nagyon kellemesen csilingelő, néha-néha nekilóduló dalokkal töltötték meg a lemezt, amelyeket tényleg öröm hallgatni, amíg szólnak – más kérdés, hogy mire emlékszünk belőlük utána. Nyersen, puritánul és nagyon szépen szól a végeredmény, jól hallatszik, hogy a zenekarnak a kisujjában van ez az egész műfaj, és tényleg nem nehéz olyan élethelyzeteket elképzelni, amelyekhez a Schmilco pompás hangkulisszaként szolgál – de azért a Wilco nem is olyan régen még egy olyan zenekar volt, amely ennél sokkal-sokkal többet tudott.

dBpm, 2016

Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.