Lemez

Csak nyomokban

Wilco: Schmilco

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2016. november 6.

Zene

A Jeff Tweedy vezette illinoisi Wilco immáron harmadik évtizede számít az amerikai alternatív rockzene (de írhatunk akár alt-countryt is, mindkét stílusmegjelölés annyira idejétmúltnak hangzik 2016-ban, mint a palladianizmus) egyik ún. megkerülhetetlen intézményének.

A megkerülhetetlen intézményi létnek pedig vannak bizonyos szükségszerű velejárói, úgy is, mint a rutinszerűen szórt négy csillagok a komoly zenei magazinoktól, a tekintélyes méretű és lojális, ám rohamosan öregedő és nagy ütemben aligha bővülő rajongótábor, a profi, de ihletett megbízhatóság és a magas színvonalon művelt dögunalom közt lassan elmosódó határvonal, és más egyebek, mint például egy csomó tök felesleges gitárszóló. Persze a Wilco már 1995-ös debütlemeze idején sem feltétlenül a tizen-huszonéveseket célozta, és Tweedy már akkoriban sem volt kimondottan az a mikrofonállványba gabalyodó rockisten, manapság viszont tényleg úgy néz ki, mint bárkinek az apukája bevásárlás közben, kovbojkalapban.

Viszont a zenekarnak azért mégiscsak volt egy sor remek és pár kimondottan briliáns nagylemeze (utóbbira példa a 2001-es Yankee Hotel Foxtrot és a három évvel későbbi A Ghost Is Born), amelyeken az americanás és az alternatív rockos hagyomány határtalan kísérletező kedvben és csodás dalokban oldódott fel. Aztán a Wilco nagyjából a 2007-es Sky Blue Sky környékén besorolt a tisztességes iparosok közé; nem arról van szó, hogy az elmúlt tíz év albumain ne lettek volna csodás pillanatok, akut fellángolások és remek dalok, sőt nem is voltak ezek rossz lemezek egyáltalán (csak laposkák, néha), de az addig olyan jól működő, a klasszikus dalszerzői iskola erényeiből és a kreatív csapongásból kikevert elegy már csak nyomokban volt felfedezhető. Ehhez a teljesítményhez képest, mondjuk, a nagy elő- és példakép, a már bőven nyugdíjas korú Neil Young még ma is meg tud újulni lemezről lemezre; igaz, nem mindig fényes sikerrel, de legalább nem játszik biztonsági játékot.

A sorrendben a tizedik Wilco-album, a Schmilco alig egy évvel a tavalyi, a zenekar mostani formájához képest egészen merész, bár nem kiemelkedően jó Star Wars után érkezett, és ha más nem is, a csomagolása nagyon menő, ezt ugyanis a képein rendszerint hatalmas péniszeket, látványos önégetéseket és mindig mosolygó amputáltakat felvonultató illusztrátor, Joan Cornellà rajzolta. A zene ehhez képest már jóval kockázatkerülőbb: Tweedyék jórészt akusztikus hangszerélésű, nagyon kellemesen csilingelő, néha-néha nekilóduló dalokkal töltötték meg a lemezt, amelyeket tényleg öröm hallgatni, amíg szólnak – más kérdés, hogy mire emlékszünk belőlük utána. Nyersen, puritánul és nagyon szépen szól a végeredmény, jól hallatszik, hogy a zenekarnak a kisujjában van ez az egész műfaj, és tényleg nem nehéz olyan élethelyzeteket elképzelni, amelyekhez a Schmilco pompás hangkulisszaként szolgál – de azért a Wilco nem is olyan régen még egy olyan zenekar volt, amely ennél sokkal-sokkal többet tudott.

dBpm, 2016

Figyelmébe ajánljuk

Megjött Barba papa

A Kőszegi Várszínház méretes színpada, több száz fős nézőtere és a Rózsavölgyi Szalon intim kávéház-színháza között igen nagy a különbség. Mégis működni látszik az a modell, hogy a kőszegi nagyszínpadon nyáron bemutatott darabokat ősztől a pesti szalonban játsszák. 

Fűző nélkül

Berlin, Du bist so wunderbar – fogad a híres dal, amelynek a karrierje egy német sörreklámból indult. Nehéz is lenne másképpen összefoglalni a város hangulatát, amelyet az itthon alig ismert grafikus, illusztrátor és divatfotós Santhó Imre munkássága is visszatükröz.

Gyógyító morajlás

Noha a szerző hosszú évek óta publikál, a kötet harminckét, három ciklusba rendezett verse közül mindössze három – a Vénasszonyok nyara után, a Hidegűző és A madár mindig én voltam – jelent meg korábban. Maguk a szövegek egységes világot alkotnak. 

Elmondható

  • Pálos György

A dán szerzőnek ez a tizedik regénye, ám az első, amely magyarul is olvasható. Thorup írásainak fókuszában főként nők állnak, ez a műve is ezt a hagyományt követi. A történet 1942-ben, Dánia német megszállása után két évvel indul.

Gyulladáspont

Első ránézésre egy tipikus presztízskrimi jegyeit mutatja Dennis Lehane minisorozata: ellentétes temperamentumú nyomozópáros, sötétszürke tónusok, az Ügy, a magánélet és a lassacskán feltáruló múltbeli traumák kényelmetlen összefonódásai.

Londoni randevúk

„Ne ijedjetek meg, de azt hiszem, én vagyok a generációm hangja. Vagyis valamelyik generációé” – fogalmazott Hannah Horvath a Csajok első részében. A 2012–2017 között futó, hat évadot megélő sorozatban Lena Dunham pont így tett: hangot adott azoknak a fiataloknak, akiknek mindennél nagyobb szabadságot és jólétet ígértek, ám a világválság ennek az anyagi, az egzisztenciális szorongás pedig a lelki fedezetét egyszerűen felélte.

Mármint

A hullamosói szakma aránylag ritkán szerepel fiatalemberek vágyálmai közt. Először el is hányja magát Szofiane, a tanulmányait hanyagoló, ezért az idegenrendészet látókörébe kerülvén egy muszlim temetkezési cégnél munkát vállalni kénytelen arab aranyifjú.

Tíz vállalás

Bevált recept az ifjúsági regényekben, hogy a szerző a gyerekközösség fejlődésén keresztül fejti ki mondanivalóját. A nyári szünidőre a falusi nagymamához kitelepített nagyvárosi rosszcsontoknak az új környezetben kell rádöbbenniük arra, hogy vannak magasztosabb cselekedetek is a szomszéd bosszantásánál vagy az énekesmadár lecsúzlizásánál. Lehet tűzifát aprítani, visszavinni az üres üvegeket, és megmenteni a kocsiból kidobott kutyakölyköt. Ha mindez közösségben történik, még jobb.