Azt azonban már korántsem olyan egyszerű megfejteni, hogy csúcskorszakában, amely, micsoda szerencse, épp egybeesett a popzene csúcskorszakával (77–81), egyáltalán milyen zenét is játszott a rockfordi együttes.
Hát hard rockot, persze. Egy szabadon választott Cheap Trick-riffel bármikor be lehet tölteni egy egész stadiont, az ének néha szárnyal, néha karcol, a dob meg úgy döng, mintha a Valhallában nyugvó bajnokok páncélzatát kovácsolnák rajta. Vagy mégis inkább power popot? Naná! Ilyen mézédes, ragadós, a hatvanas évek örökségéből, a glam rockból és a hetvenes évek elejének sorozatgyártott bubblegum popjából is nagyban táplálkozó dallamokat, ragyogó vokálokat, hétköznapian szellemes dalszövegeket, sodró, elragadó, csodás refrénekben kicsúcsosodó, minden öntetszelgéstől mentes dalokat csak egy vérbeli popegyüttes tud írni. Vagy ez mégis inkább punk és új hullám? Egyértelmű. A Cheap Trick-slágerek jelentős részét bármikor be lehet tenni egy tematikus buliban a B52’s és a Devo közé, semennyire nem fognak kilógni, annyira átjárja a produkciót a korszak örökkévaló frissessége és azonnal ható sármja. Nem csoda, hogy a Cheap Trick öröksége igazából soha nem lett ciki: a nyolcvanas évek hajmetálsztárjai, élükön a Guns N’ Rosesszal éppúgy tisztában voltak azzal, hogy óriási köszönettel tartoznak a zenekarnak, mint a kilencvenes évek alternatív rockerei (a Cherub Rock a Siamese Dreamről konkrét példa, de Kurt is szívesen gondolt úgy zenekarára, mint a kilencvenes évek Cheap Trickjére), meg tulajdonképpen bárki, aki hangos gitárokkal játszik popzenét. Sokat elárul, hogy még a műfaj legnagyobbja, a Ramones is egy Cheap Trick-riffet (He’s a Whore) nyúlt le a KKK Took My Baby Awayhez. Tényleg kevés olyan zenekar van, amelyet ugyanúgy el lehet képzelni George Martinnal a stúdióban, mint a zajpunkpápa Steve Albinivel, vagy amit a Kiss előtt és a Guided By Voices után egyaránt megnéztünk volna élőben.
És akkor még a szemkápráztató csomagolásról nem is beszéltünk! De tényleg, a Cheap Tricknél jobban mutató zenekart keveset találni. A lemezek frontborítójára többnyire a szőke és a barna szépfiúk-rockistenek, a párban valami szívdöglesztően mutató Robin Zander énekes-gitáros és Tom Petersson basszusgitáros kerültek, míg a klasszikus kishivatalnok/vízvezeték-szerelő küllemű, pocakos és kopaszodó Bun E. Carlos dobos, valamint a klasszikus nerd figuráját a rockzenében az elsők közt meghonosító, rendszerint baseballsapkában, csokornyakkendőben és fantasztikus kardigánokban mutatkozó, a színpadon gyakran ötnyakú gitárral bohóckodó Rick Nielsen gitáros (és fő dalszerzőzseni) pedig a hátsó borítóra lettek száműzve.
Talán a nehezen kategorizálható, ám tüntetően nem artisztikus zene, talán az imádnivalóan komolyan vehetetlen imázs teszi, talán az, hogy nem volt olyan retróhullám, amely a hátára kapta volna a megkopott fényű zenekart, de a Cheap Trick neve valahogy mégis ritkán kerül elő a szokásos „száz legjobb lemez, amit hallanod kell, mielőtt véletlenül száz másik lemezt hallgatnál meg” típusú listákon. Talán ennek is köszönhető, hogy bár ez valóban egy nagy zenekar milliós eladásokkal, telipakolt stadionokkal és valódi világslágerekkel, azért a Cheap Trick-rajongásnak mégis van valami bennfentes tipp jellege, ami, ugye, mindig rendkívül cool. Igazán kanonizált remekművek hiányában tehát megoszlanak a vélemények a zenekar albumait illetően. Én mégis azt mondanám, hogy az első öttel tulajdonképpen nem lehet hibázni (ha mégis muszáj szavazni, akkor legyen a Heaven Tonight, a Surrendert úgyis ismeri mindenki), és azzal a lendülettel nyugodtan hozzácsaphatjuk még a basszusgitáros időleges kilépése utáni, 82-es, korszakzáró hatodikat is, valamint a budókani koncertlemezt (a Cheap Trick előbb futott be Japánban, mint otthon). Külön-külön talán felesleges is végigmenni a lemezeken: az első, 77-es talán nyersebb, „punkosabb”, az ugyanabban az évben készült folytatás kicsit jól fésültebb, a 78-as Heaven Tonight arénásabb, a 79-es Dream Police új hullámosabb – de igaziból bármelyik albumra rá lehet húzni bármelyik jelzőt. Időtlen, lehengerlően dallamos, tökéletes pop- vagy rocklemez mindegyik, lökött, de nagyon okosan megírt, kimondottan briliáns dalokkal, sok mindenre emlékeztető, mégis azonnal felismerhető hangzásvilággal.
A zenekar azóta is létezik, változatlan felállással, néha megjelentet egy-egy nem is kellemetlen albumot, tíz év után pedig megint van új lemeze, amely jobb, mint a tavalyi Def Leppard, de gyengébb, mint a Cars pár évvel ezelőtti visszatérése, viszont ha ennek apropóján esetleg fellépnek a közelben, akkor már nyertünk rajta. Tom Petersson ugyanis még hatvan felett is olyan szexi, hogy azt feltétlenül látni kell.
A Cheap Tricket múlt pénteken iktatták be a Rock And Roll Hírességek Csarnokába
