Lemez

Fekete smink

Savages: Adore Life

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2016. március 4.

Zene

Igazán örvendetes fejlemény, hogy egy ideje újra menő a gót meg a posztpunk, a gótikus posztpunkról már nem is beszélve, a három angol és egy francia lányból álló Savages pedig remekül mutat a többnyire fekete-fehér, stílusos promóképeken (kissé a húsz évvel ezelőtti Elasticát idézve, talán nem is teljesen véletlenül), ráadásul nagyszerű koncertzenekar hírében áll, úgyhogy pont ideális a szerepre, hogy a zsáner posztersztárjává nőjön.

Ez utóbbi egyébként gyakorlatilag már meg is történt, a szuggesztív, jól fotózható, tumblr-oldalát okosan használó Jehnny Beth énekesnőből pedig még egy filmszerepekkel tarkított, tartalmas szólókarriert is kinézünk – vagy legalább egy saját rovatot valami divatos magazinnál.

A csupán öt éve működő, idén második nagylemezénél tartó zenekar tagjai legföljebb erős ellenfényben tűnhetnek zseniális dalszerzőknek, ám amit vállaltak, azt tulajdonképpen kifogástalanul teljesítik. Az inspirációk sem annyira nyilvánvalóak, mint azt elsőre gondolnák: persze, a Siouxsie and the Ban­shees fekete sminkjét egy élet munkája alatt sem fogja lemosni a zenekar zenei arculatáról, aztán meg nyilván ott a 154-korszakos Wire, a Bauhaus, Keith Levine nyugtalanító gitárkaparászása meg a Joy Division, naná, majd pont az maradna ki, szóval felvonul itt az egész posztpunk elit, de a fentiek mellett nem nehéz kihallani Beth produkciójából Jello Biafra neurotikus vibratóját, a fenyegetően zümmögő gitárokból a Christian Death gót punkját, egy kevésbé bluesos PJ Harvey-t vagy a már említett, a posztpunkalapokból csajos britpopot varázsoló Elastica nagyon cool és nagyon londoni sármját. A jó ízlés mellett a Savages másik erőssége, hogy a bemutatkozó Silence Yourselfhez hasonlóan az Adore Life is csodásan szól: a nem túlbonyolított, de gyilkos ritmusszekciót öröm hallgatni, a gitár élesen csikorog, Beth zaklatott kántálása néha egészen túlvilági, és végig olyan ideges, visszafojtott feszültség üli meg a lemezt, hogy az időnkénti robbanásoknál egészen megkönnyebbülünk. Az, mondjuk, kár, hogy átlagban kicsit talán hosszabbak és lassabbak a dalok a két évvel ezelőttieknél, maga a produkció pedig ezúttal is sokkal erősebb, mint a konkrét dalok; talán még a korai U2-t (!) idéző, de cseppet sem tájidegen Surrender mászik be legkönnyebben a fülbe. Ugyanakkor meg a tálalás tényleg van annyira kiforrott és magával ragadó, hogy ezekről az apróságokról hajlamos megfeledkezni az ember. A Savagesben továbbra is ott van egy igazán nagy zenekar ígérete, és mindannyian nagyon jól járunk, ha ez legkésőbb két év múlva meg is valósul.

Matador/Neon Music, 2016

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.