Lemez

Fekete smink

Savages: Adore Life

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2016. március 4.

Zene

Igazán örvendetes fejlemény, hogy egy ideje újra menő a gót meg a posztpunk, a gótikus posztpunkról már nem is beszélve, a három angol és egy francia lányból álló Savages pedig remekül mutat a többnyire fekete-fehér, stílusos promóképeken (kissé a húsz évvel ezelőtti Elasticát idézve, talán nem is teljesen véletlenül), ráadásul nagyszerű koncertzenekar hírében áll, úgyhogy pont ideális a szerepre, hogy a zsáner posztersztárjává nőjön.

Ez utóbbi egyébként gyakorlatilag már meg is történt, a szuggesztív, jól fotózható, tumblr-oldalát okosan használó Jehnny Beth énekesnőből pedig még egy filmszerepekkel tarkított, tartalmas szólókarriert is kinézünk – vagy legalább egy saját rovatot valami divatos magazinnál.

A csupán öt éve működő, idén második nagylemezénél tartó zenekar tagjai legföljebb erős ellenfényben tűnhetnek zseniális dalszerzőknek, ám amit vállaltak, azt tulajdonképpen kifogástalanul teljesítik. Az inspirációk sem annyira nyilvánvalóak, mint azt elsőre gondolnák: persze, a Siouxsie and the Ban­shees fekete sminkjét egy élet munkája alatt sem fogja lemosni a zenekar zenei arculatáról, aztán meg nyilván ott a 154-korszakos Wire, a Bauhaus, Keith Levine nyugtalanító gitárkaparászása meg a Joy Division, naná, majd pont az maradna ki, szóval felvonul itt az egész posztpunk elit, de a fentiek mellett nem nehéz kihallani Beth produkciójából Jello Biafra neurotikus vibratóját, a fenyegetően zümmögő gitárokból a Christian Death gót punkját, egy kevésbé bluesos PJ Harvey-t vagy a már említett, a posztpunkalapokból csajos britpopot varázsoló Elastica nagyon cool és nagyon londoni sármját. A jó ízlés mellett a Savages másik erőssége, hogy a bemutatkozó Silence Yourselfhez hasonlóan az Adore Life is csodásan szól: a nem túlbonyolított, de gyilkos ritmusszekciót öröm hallgatni, a gitár élesen csikorog, Beth zaklatott kántálása néha egészen túlvilági, és végig olyan ideges, visszafojtott feszültség üli meg a lemezt, hogy az időnkénti robbanásoknál egészen megkönnyebbülünk. Az, mondjuk, kár, hogy átlagban kicsit talán hosszabbak és lassabbak a dalok a két évvel ezelőttieknél, maga a produkció pedig ezúttal is sokkal erősebb, mint a konkrét dalok; talán még a korai U2-t (!) idéző, de cseppet sem tájidegen Surrender mászik be legkönnyebben a fülbe. Ugyanakkor meg a tálalás tényleg van annyira kiforrott és magával ragadó, hogy ezekről az apróságokról hajlamos megfeledkezni az ember. A Savagesben továbbra is ott van egy igazán nagy zenekar ígérete, és mindannyian nagyon jól járunk, ha ez legkésőbb két év múlva meg is valósul.

Matador/Neon Music, 2016

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.

A belülről bomlasztók

Fideszes alkalmazottak sopánkodnak, hogy ejnye, ejnye, nem vigyáz a Tisza Párt a szimpatizánsai adataira! A mostani adatszivárgási botrányt alaposan felhabosítva tálalja a kormánypárti közeg, a Tisza cáfol, hogy valóban kerültek ki valós adatok, de azokat más módon is beszerezhették fideszes körök.

„Idő és hely hoz létre igazi közösséget”

A Freeszfe elnökeként teljesen az egyesület körüli teendők kötötték le Forgács Péter figyelmét, mostantól pedig a FREEDOM, az új otthonuk szellemiségének kialakítása a cél. Arról kérdeztük, mit terveznek az épülettel, mit jelent a szabadság, és egyáltalán, milyen iskola lesz itt.

A Bolsonaro-végjáték

Szeptember 11-én a brazil szövetségi legfelsőbb bíróság, a Supremo Tribunal Federal (STF) bűnösnek mondta ki a demokratikus rend elleni szövetkezésben és 27 év és 3 hónap szabadságvesztésre ítélte Jair Messias Bolsonarót, Brazília volt elnökét, aki 2019 és 2022 között töltötte be ezt a posztot.