Lemez

Fekete smink

Savages: Adore Life

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2016. március 4.

Zene

Igazán örvendetes fejlemény, hogy egy ideje újra menő a gót meg a posztpunk, a gótikus posztpunkról már nem is beszélve, a három angol és egy francia lányból álló Savages pedig remekül mutat a többnyire fekete-fehér, stílusos promóképeken (kissé a húsz évvel ezelőtti Elasticát idézve, talán nem is teljesen véletlenül), ráadásul nagyszerű koncertzenekar hírében áll, úgyhogy pont ideális a szerepre, hogy a zsáner posztersztárjává nőjön.

Ez utóbbi egyébként gyakorlatilag már meg is történt, a szuggesztív, jól fotózható, tumblr-oldalát okosan használó Jehnny Beth énekesnőből pedig még egy filmszerepekkel tarkított, tartalmas szólókarriert is kinézünk – vagy legalább egy saját rovatot valami divatos magazinnál.

A csupán öt éve működő, idén második nagylemezénél tartó zenekar tagjai legföljebb erős ellenfényben tűnhetnek zseniális dalszerzőknek, ám amit vállaltak, azt tulajdonképpen kifogástalanul teljesítik. Az inspirációk sem annyira nyilvánvalóak, mint azt elsőre gondolnák: persze, a Siouxsie and the Ban­shees fekete sminkjét egy élet munkája alatt sem fogja lemosni a zenekar zenei arculatáról, aztán meg nyilván ott a 154-korszakos Wire, a Bauhaus, Keith Levine nyugtalanító gitárkaparászása meg a Joy Division, naná, majd pont az maradna ki, szóval felvonul itt az egész posztpunk elit, de a fentiek mellett nem nehéz kihallani Beth produkciójából Jello Biafra neurotikus vibratóját, a fenyegetően zümmögő gitárokból a Christian Death gót punkját, egy kevésbé bluesos PJ Harvey-t vagy a már említett, a posztpunkalapokból csajos britpopot varázsoló Elastica nagyon cool és nagyon londoni sármját. A jó ízlés mellett a Savages másik erőssége, hogy a bemutatkozó Silence Yourselfhez hasonlóan az Adore Life is csodásan szól: a nem túlbonyolított, de gyilkos ritmusszekciót öröm hallgatni, a gitár élesen csikorog, Beth zaklatott kántálása néha egészen túlvilági, és végig olyan ideges, visszafojtott feszültség üli meg a lemezt, hogy az időnkénti robbanásoknál egészen megkönnyebbülünk. Az, mondjuk, kár, hogy átlagban kicsit talán hosszabbak és lassabbak a dalok a két évvel ezelőttieknél, maga a produkció pedig ezúttal is sokkal erősebb, mint a konkrét dalok; talán még a korai U2-t (!) idéző, de cseppet sem tájidegen Surrender mászik be legkönnyebben a fülbe. Ugyanakkor meg a tálalás tényleg van annyira kiforrott és magával ragadó, hogy ezekről az apróságokról hajlamos megfeledkezni az ember. A Savagesben továbbra is ott van egy igazán nagy zenekar ígérete, és mindannyian nagyon jól járunk, ha ez legkésőbb két év múlva meg is valósul.

Matador/Neon Music, 2016

Figyelmébe ajánljuk

Tej

Némi hajnali bevezetés után egy erősen szimbolikus képpel indul a film. Tejet mér egy asszonykéz egyre idősebb gyerekei csupraiba. A kezek egyre nagyobbak, és egyre feljebb tartják a változatlan méretű csuprokat. Aztán szótlanul reggelizik a család. Nyolc gyerek, húsztól egyévesig.

Dal a korbácsolásról

„Elégedetlen vagy a családoddal? (…) Rendelj NUKLEÁRIS CSALÁDOT az EMU-ról! Hagyományos értékek! Az apa férfi, az anya nő! Háromtól húsz gyerme­kig bővíthető, szja-mentesség, vidéki csok! Bővített csomagunkban: nagymama a vármegyében! Emelt díjas ajánlatunk: főállású anya és informatikus apa – hűséges társ, szenvedélye a család!”

Sötét és szenvedélyes séta

Volt már korábban egy emlékezetes sétálószínházi előadása az Anyaszínháznak az RS9-ben: a Budapest fölött az ég. Ott az indokolta a mozgást, hogy a történet a város különböző pontjain játszódik. Itt a vár hét titkot rejtő terme kínálja magát a vándorláshoz. Az RS9 helyszínei, a boltozatos pincehelyiségek, az odavezető meredek lépcső, ez a föld alatti világ hangulatában nagyon is illik a darabhoz.

Egymásra rajzolt képek

A kiállított „anyag első pillantásra annyira egységes, hogy akár egy művész alkotásának is tűnhet” – állítja Erhardt Miklós a kiállítást megnyitó szövegében. Ezt csak megerősíti a képcímkék hiánya; Széll Ádám (1995) és Ciprian Mureșan (1977) művei valóban rezonálnak egymásra.

Komfortos magány

  • Pálos György

A szerző az első regényével szinte az ismeretlenségből robbant be 2000-ben az irodalmi közéletbe, majd 2016-ban újra kiadták a művét. Számos kritika ekkor már sikerregényként emlegette, egyes kritikusok az évszázad regényének kiáltották ki, noha sem a szüzséje, sem az írásmódja nem predesztinálták a művet a sikerre.

„Legalább két generáció kell”

2023. október 7-i elrablása, majd másfél évvel későbbi kiszabadulása után Eli Sarabi Túsz című könyvében írta le az átélt megpróbáltatásokat. Most bátyja kíséretében a világot járja, hogy elmondja, mi segítette át a fogság napjain, milyen tapasztalatokat szerzett a fogva tartóiról, és hogyan hozott döntést arról, hogy nem szenvedéstörténet lesz mindez, hanem mentális küzdelem az életért.

A 11 cigánytörvény: így konzerválja a romák kirekesztését a jogrend

A szabad iskolaválasztás, a befagyasztott családi pótlék, a közmunka, a csok, a tankötelezettség csökkentése – papíron mind általános szabály, a gyakorlatban azonban osztályt és rasszt különít el. Ezek a rendelkezések nem a szó klasszikus értelmében „cigánytörvények”, hatásukban, működésükben, következményeikben mégis azok – írja Horváth Aladár.

„Hadd legyen már véleményem!”

Háromgyermekes anya, legidősebb lánya középsúlyos értelmi fogyatékos. Rendőr férjét, aki másodállásban is dolgozik, alig látja. Az állam magára hagyta őket – ahogyan a sorstársait is. Felszólalt Magyar Péter országjárása során, s a pártelnök segítséget ígért.