Lemez

Fekete smink

Savages: Adore Life

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2016. március 4.

Zene

Igazán örvendetes fejlemény, hogy egy ideje újra menő a gót meg a posztpunk, a gótikus posztpunkról már nem is beszélve, a három angol és egy francia lányból álló Savages pedig remekül mutat a többnyire fekete-fehér, stílusos promóképeken (kissé a húsz évvel ezelőtti Elasticát idézve, talán nem is teljesen véletlenül), ráadásul nagyszerű koncertzenekar hírében áll, úgyhogy pont ideális a szerepre, hogy a zsáner posztersztárjává nőjön.

Ez utóbbi egyébként gyakorlatilag már meg is történt, a szuggesztív, jól fotózható, tumblr-oldalát okosan használó Jehnny Beth énekesnőből pedig még egy filmszerepekkel tarkított, tartalmas szólókarriert is kinézünk – vagy legalább egy saját rovatot valami divatos magazinnál.

A csupán öt éve működő, idén második nagylemezénél tartó zenekar tagjai legföljebb erős ellenfényben tűnhetnek zseniális dalszerzőknek, ám amit vállaltak, azt tulajdonképpen kifogástalanul teljesítik. Az inspirációk sem annyira nyilvánvalóak, mint azt elsőre gondolnák: persze, a Siouxsie and the Ban­shees fekete sminkjét egy élet munkája alatt sem fogja lemosni a zenekar zenei arculatáról, aztán meg nyilván ott a 154-korszakos Wire, a Bauhaus, Keith Levine nyugtalanító gitárkaparászása meg a Joy Division, naná, majd pont az maradna ki, szóval felvonul itt az egész posztpunk elit, de a fentiek mellett nem nehéz kihallani Beth produkciójából Jello Biafra neurotikus vibratóját, a fenyegetően zümmögő gitárokból a Christian Death gót punkját, egy kevésbé bluesos PJ Harvey-t vagy a már említett, a posztpunkalapokból csajos britpopot varázsoló Elastica nagyon cool és nagyon londoni sármját. A jó ízlés mellett a Savages másik erőssége, hogy a bemutatkozó Silence Yourselfhez hasonlóan az Adore Life is csodásan szól: a nem túlbonyolított, de gyilkos ritmusszekciót öröm hallgatni, a gitár élesen csikorog, Beth zaklatott kántálása néha egészen túlvilági, és végig olyan ideges, visszafojtott feszültség üli meg a lemezt, hogy az időnkénti robbanásoknál egészen megkönnyebbülünk. Az, mondjuk, kár, hogy átlagban kicsit talán hosszabbak és lassabbak a dalok a két évvel ezelőttieknél, maga a produkció pedig ezúttal is sokkal erősebb, mint a konkrét dalok; talán még a korai U2-t (!) idéző, de cseppet sem tájidegen Surrender mászik be legkönnyebben a fülbe. Ugyanakkor meg a tálalás tényleg van annyira kiforrott és magával ragadó, hogy ezekről az apróságokról hajlamos megfeledkezni az ember. A Savagesben továbbra is ott van egy igazán nagy zenekar ígérete, és mindannyian nagyon jól járunk, ha ez legkésőbb két év múlva meg is valósul.

Matador/Neon Music, 2016

Figyelmébe ajánljuk

Cserna-Szabó András: „Csinálnék egy kocsmát”

Megjelent új novelláskötete, az ösztöndíjakat és a kitüntetéseket elfogadja, ha adnak neki, és nem kérnek cserébe, de abbahagyná az írást, ha rengeteg pénze lenne. Épp ezért senki ne adjon neki! Az utolsó magyarokért is kár lett volna. Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk.

Lefotózta a Kígyó-sziget egyik védőjét, aki visszaszólt az oroszoknak

Emeric Lhuisset fotográfus fényképein valódi harctereket és igazi katonákat látunk, még akkor is, ha a kompozíció klasszikus festményeket idéz. Mi a viszonya valóságnak és beállításnak, hogyan nyerhetik vissza hangjukat a történelem tényleges főszereplői, és hogyan sikerült lefotózni a Kígyó-sziget védőjét, aki rádión szólt be az orosz hadihajónak? Budapesti kiállítása apropóján beszélgettünk.