Lemez

Fekete smink

Savages: Adore Life

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2016. március 4.

Zene

Igazán örvendetes fejlemény, hogy egy ideje újra menő a gót meg a posztpunk, a gótikus posztpunkról már nem is beszélve, a három angol és egy francia lányból álló Savages pedig remekül mutat a többnyire fekete-fehér, stílusos promóképeken (kissé a húsz évvel ezelőtti Elasticát idézve, talán nem is teljesen véletlenül), ráadásul nagyszerű koncertzenekar hírében áll, úgyhogy pont ideális a szerepre, hogy a zsáner posztersztárjává nőjön.

Ez utóbbi egyébként gyakorlatilag már meg is történt, a szuggesztív, jól fotózható, tumblr-oldalát okosan használó Jehnny Beth énekesnőből pedig még egy filmszerepekkel tarkított, tartalmas szólókarriert is kinézünk – vagy legalább egy saját rovatot valami divatos magazinnál.

A csupán öt éve működő, idén második nagylemezénél tartó zenekar tagjai legföljebb erős ellenfényben tűnhetnek zseniális dalszerzőknek, ám amit vállaltak, azt tulajdonképpen kifogástalanul teljesítik. Az inspirációk sem annyira nyilvánvalóak, mint azt elsőre gondolnák: persze, a Siouxsie and the Ban­shees fekete sminkjét egy élet munkája alatt sem fogja lemosni a zenekar zenei arculatáról, aztán meg nyilván ott a 154-korszakos Wire, a Bauhaus, Keith Levine nyugtalanító gitárkaparászása meg a Joy Division, naná, majd pont az maradna ki, szóval felvonul itt az egész posztpunk elit, de a fentiek mellett nem nehéz kihallani Beth produkciójából Jello Biafra neurotikus vibratóját, a fenyegetően zümmögő gitárokból a Christian Death gót punkját, egy kevésbé bluesos PJ Harvey-t vagy a már említett, a posztpunkalapokból csajos britpopot varázsoló Elastica nagyon cool és nagyon londoni sármját. A jó ízlés mellett a Savages másik erőssége, hogy a bemutatkozó Silence Yourselfhez hasonlóan az Adore Life is csodásan szól: a nem túlbonyolított, de gyilkos ritmusszekciót öröm hallgatni, a gitár élesen csikorog, Beth zaklatott kántálása néha egészen túlvilági, és végig olyan ideges, visszafojtott feszültség üli meg a lemezt, hogy az időnkénti robbanásoknál egészen megkönnyebbülünk. Az, mondjuk, kár, hogy átlagban kicsit talán hosszabbak és lassabbak a dalok a két évvel ezelőttieknél, maga a produkció pedig ezúttal is sokkal erősebb, mint a konkrét dalok; talán még a korai U2-t (!) idéző, de cseppet sem tájidegen Surrender mászik be legkönnyebben a fülbe. Ugyanakkor meg a tálalás tényleg van annyira kiforrott és magával ragadó, hogy ezekről az apróságokról hajlamos megfeledkezni az ember. A Savagesben továbbra is ott van egy igazán nagy zenekar ígérete, és mindannyian nagyon jól járunk, ha ez legkésőbb két év múlva meg is valósul.

Matador/Neon Music, 2016

Figyelmébe ajánljuk

Megjött Barba papa

A Kőszegi Várszínház méretes színpada, több száz fős nézőtere és a Rózsavölgyi Szalon intim kávéház-színháza között igen nagy a különbség. Mégis működni látszik az a modell, hogy a kőszegi nagyszínpadon nyáron bemutatott darabokat ősztől a pesti szalonban játsszák. 

Gyógyító morajlás

Noha a szerző hosszú évek óta publikál, a kötet harminckét, három ciklusba rendezett verse közül mindössze három – a Vénasszonyok nyara után, a Hidegűző és A madár mindig én voltam – jelent meg korábban. Maguk a szövegek egységes világot alkotnak. 

Elmondható

  • Pálos György

A dán szerzőnek ez a tizedik regénye, ám az első, amely magyarul is olvasható. Thorup írásainak fókuszában főként nők állnak, ez a műve is ezt a hagyományt követi. A történet 1942-ben, Dánia német megszállása után két évvel indul.

Gyulladáspont

Első ránézésre egy tipikus presztízskrimi jegyeit mutatja Dennis Lehane minisorozata: ellentétes temperamentumú nyomozópáros, sötétszürke tónusok, az Ügy, a magánélet és a lassacskán feltáruló múltbeli traumák kényelmetlen összefonódásai.

Mármint

A hullamosói szakma aránylag ritkán szerepel fiatalemberek vágyálmai közt. Először el is hányja magát Szofiane, a tanulmányait hanyagoló, ezért az idegenrendészet látókörébe kerülvén egy muszlim temetkezési cégnél munkát vállalni kénytelen arab aranyifjú.