Koncert

Mudhoney

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2016. szeptember 4.

Zene

Amit a mániákus dobolás, a fuzzpedálon taposás és az artikulálatlan üvöltözés kombinációjának látszólag szűkös keretrendszeréből ki lehet hozni, azt a Mudhoney karrierje első öt évében ki is hozta, és tulajdonképpen azóta is utánozhatatlan színvonalon műveli, ebben a tekintetben pedig gyakorlatilag egyedülálló a műfajban, melyet az egyszerűség kedvéért nevezzünk most úgy, hogy grunge. A zenekarból végül nem lett a „következő Nirvana”, egész egyszerűen azért, mert a Mudhoney volt az „előző Nirvana”. A frontember, Mark Arm a szembe lógó melírozott frizura viselésében, a mérték nélküli heroinozásban és a megrázóan fülsértő óbégatásban egyaránt megelőlegezte Kurtöt, míg a zenekar első, 88-ban megjelent kislemeze, a Touch Me I’m Sick rúgta be az ajtót az új, független amerikai gitárzenekarok előtt, és csinált megkerülhetetlen intézményt a Sub Pop kiadóból.

Noha azóta már eltelt majdnem harminc év, azért az első budapesti koncert mégiscsak esemény, és valamelyest talán nagyobb és egészen biztosan lelkesebb a közönség, mint anno a PeCsában a Nirvanán – ez is valami. Mark Arm ugyanolyan szikár, energikus, és ugyanolyan csodálatosan és borzasztóan kiabál, mint három évtizeddel ezelőtt, a rokonszenvesen mosolygó Steve Turner le sem száll emblematikus pedáljairól, a Nirvana Sliverjét annak idején feldoboló Dan Peters olyan akrobatikus, hogy alig lehet követni, Guy Maddison basszusgitáros (az egyetlen nem alapító tag) pedig annyira grúvi és civil, hogy öröm nézni. A zenekar bemutatja a punkos, a garázsrockos és a bluesos-pszchedelikus arcait egyaránt, vannak feldolgozások (például a szinte mágikusan bunkó Hate The Police), pár újabb dal, sok régi, a klasszikusok közül talán csak a Here Comes Sickness és a Blinding Sun maradnak ki. Biztos jobb lett volna ezt egy Washington állambeli kisváros heroinos fecskendőkkel teledobált nyilvános vécéjében megnézni 1988-ban, de a Mudhoney így is kifogástalan élményt nyújt.

A38 hajó, július 29.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.