Koncert

Mudhoney

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2016. szeptember 4.

Zene

Amit a mániákus dobolás, a fuzzpedálon taposás és az artikulálatlan üvöltözés kombinációjának látszólag szűkös keretrendszeréből ki lehet hozni, azt a Mudhoney karrierje első öt évében ki is hozta, és tulajdonképpen azóta is utánozhatatlan színvonalon műveli, ebben a tekintetben pedig gyakorlatilag egyedülálló a műfajban, melyet az egyszerűség kedvéért nevezzünk most úgy, hogy grunge. A zenekarból végül nem lett a „következő Nirvana”, egész egyszerűen azért, mert a Mudhoney volt az „előző Nirvana”. A frontember, Mark Arm a szembe lógó melírozott frizura viselésében, a mérték nélküli heroinozásban és a megrázóan fülsértő óbégatásban egyaránt megelőlegezte Kurtöt, míg a zenekar első, 88-ban megjelent kislemeze, a Touch Me I’m Sick rúgta be az ajtót az új, független amerikai gitárzenekarok előtt, és csinált megkerülhetetlen intézményt a Sub Pop kiadóból.

Noha azóta már eltelt majdnem harminc év, azért az első budapesti koncert mégiscsak esemény, és valamelyest talán nagyobb és egészen biztosan lelkesebb a közönség, mint anno a PeCsában a Nirvanán – ez is valami. Mark Arm ugyanolyan szikár, energikus, és ugyanolyan csodálatosan és borzasztóan kiabál, mint három évtizeddel ezelőtt, a rokonszenvesen mosolygó Steve Turner le sem száll emblematikus pedáljairól, a Nirvana Sliverjét annak idején feldoboló Dan Peters olyan akrobatikus, hogy alig lehet követni, Guy Maddison basszusgitáros (az egyetlen nem alapító tag) pedig annyira grúvi és civil, hogy öröm nézni. A zenekar bemutatja a punkos, a garázsrockos és a bluesos-pszchedelikus arcait egyaránt, vannak feldolgozások (például a szinte mágikusan bunkó Hate The Police), pár újabb dal, sok régi, a klasszikusok közül talán csak a Here Comes Sickness és a Blinding Sun maradnak ki. Biztos jobb lett volna ezt egy Washington állambeli kisváros heroinos fecskendőkkel teledobált nyilvános vécéjében megnézni 1988-ban, de a Mudhoney így is kifogástalan élményt nyújt.

A38 hajó, július 29.

Figyelmébe ajánljuk

Holt lelkek társasága

  • - turcsányi -

A gengszterfilm halott, halottabb már nem is lehetne. De milyen is lehetne a gengszterfilm? Nyugdíjas? Persze, hogy halott.

Kaptunk vonalat

Napjainkban mindannyiunk zsebében ott lapul minimum egy okostelefonnak csúfolt szuperszámítógép, és távoli emléknek tűnik ama hőskor, amikor a mai szórakoztatóelektronikai csúcsmodelleknél úgymond butább, de valójában nagyon is okos és rafinált eszközök segítségével értük el egymást.

Bobby a zuhany alatt

Úgy kezdődik minden, mint egy Rejtő-regényben. Gortva Fülöp, akit délvidéki szülőföldjén „Fulop”-nek anyakönyveztek, és akit idegen földön mindenki (angol vagy francia kiejtéssel) Philippe-nek szólít, de magát leginkább a becenevén, Golyóként határozza meg, Pocok gúnynévvel illetett barátjával Miamiban – pontosabban az attól kissé északra fekvő Fort Lauderdale kikötőjében – felszáll a Fantastic Voyage luxushajóra.

A vad

Ez még csak a kezdet! Folytatjuk a harcot! Ez még csak a kezdet! Folytatjuk a harcot! – skandálja fennhangon a Fiatal Demokraták Szövetségének ifjú gárdája, minden lehetséges fórumon – minél fiatalosabb az a fórum, annál jobb. Felmerül persze a kérdés, hogy milyen harcot is folytatnak ők?

A szuperhonpolgár

A lovagi rang modern kori megfelelője elsősorban az érdemet, a tehetséget és a köz szolgálatát jutalmazza, bár az is igaz, hogy odaítélésénél a lojalitás és a politikai megfontolás sem mellékes.

„Ez a háború köde”

Egyre többen beszélnek Izrael gázai hadműveleteiről népirtásként, de a szó köznapi használata elfedi a nemzetközi jogi fogalom definíció szerinti tartalmát. A szakértő ráadásul úgy véli, ha csak erről folyik vita, szem elől tévesztjük azokat a háborús bűnöket és jogsértéseket, amelyek éppúgy a palesztin emberek szenvedéseit okozzák.

A szabadság levéltára

Harminc éve költözött Budapestre a Szabad Európa Rádió archívuma, s lett annak a hatalmas gyűjteménynek, a Blinken OSA Archivumnak az alapzata, amely leginkább a 20. század második felére, a hidegháborúra, a szocialista korszakra és annak utóéletére fókuszál.

Sózva, szárítva

Magyarország három éve átadott legnagyobb öntözőrendszerét a Maros táplálja, amely idén május–júniusban a parajdi bánya felől érkező sós vizével, júliusban a szárazság és az apadás miatt kilátszó zátonyaival került a hírekbe.