Amit a mániákus dobolás, a fuzzpedálon taposás és az artikulálatlan üvöltözés kombinációjának látszólag szűkös keretrendszeréből ki lehet hozni, azt a Mudhoney karrierje első öt évében ki is hozta, és tulajdonképpen azóta is utánozhatatlan színvonalon műveli, ebben a tekintetben pedig gyakorlatilag egyedülálló a műfajban, melyet az egyszerűség kedvéért nevezzünk most úgy, hogy grunge. A zenekarból végül nem lett a „következő Nirvana”, egész egyszerűen azért, mert a Mudhoney volt az „előző Nirvana”. A frontember, Mark Arm a szembe lógó melírozott frizura viselésében, a mérték nélküli heroinozásban és a megrázóan fülsértő óbégatásban egyaránt megelőlegezte Kurtöt, míg a zenekar első, 88-ban megjelent kislemeze, a Touch Me I’m Sick rúgta be az ajtót az új, független amerikai gitárzenekarok előtt, és csinált megkerülhetetlen intézményt a Sub Pop kiadóból.
Noha azóta már eltelt majdnem harminc év, azért az első budapesti koncert mégiscsak esemény, és valamelyest talán nagyobb és egészen biztosan lelkesebb a közönség, mint anno a PeCsában a Nirvanán – ez is valami. Mark Arm ugyanolyan szikár, energikus, és ugyanolyan csodálatosan és borzasztóan kiabál, mint három évtizeddel ezelőtt, a rokonszenvesen mosolygó Steve Turner le sem száll emblematikus pedáljairól, a Nirvana Sliverjét annak idején feldoboló Dan Peters olyan akrobatikus, hogy alig lehet követni, Guy Maddison basszusgitáros (az egyetlen nem alapító tag) pedig annyira grúvi és civil, hogy öröm nézni. A zenekar bemutatja a punkos, a garázsrockos és a bluesos-pszchedelikus arcait egyaránt, vannak feldolgozások (például a szinte mágikusan bunkó Hate The Police), pár újabb dal, sok régi, a klasszikusok közül talán csak a Here Comes Sickness és a Blinding Sun maradnak ki. Biztos jobb lett volna ezt egy Washington állambeli kisváros heroinos fecskendőkkel teledobált nyilvános vécéjében megnézni 1988-ban, de a Mudhoney így is kifogástalan élményt nyújt.
A38 hajó, július 29.
