Lemez

Súlytalan szépségek

Lush: Chorus

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2016.01.10 13:12

Zene

Nehéz úgy beszélni a kilencvenes évek brit gitárzenéjéről, hogy a Lush neve ne kerüljön elő legalább zárójelben, lábjegyzetben vagy zárójeles lábjegyzetben; a zenekar egészen népszerűnek számított Angliában és Japánban, és ott volt az évtized elején a shoegaze erős másodvonalában, majd valamivel később, a britpop zenitjén ismét sikerrel érzett rá a Zeitgeistre.

Másrészt viszont a Lush elég ritkán jön szóba, amikor a korszak igazán fontos és meghatározó zenekarait keressük, mégpedig azon egyszerű oknál fogva, hogy nem is volt az. Akár azt is megkockáztathatjuk, hogy a Lush klasszikus epigonzenekar volt, ám ezzel az égadta világon semmi probléma nincs, manapság meg már főleg semmi jelentősége: egész egyszerűen azért, mert Miki Berényi és Emma Anderson a röpke tízéves karrier alatt olyan csodás, elbájoló, súlytalan szépségű dalokat írt, hogy azokon máig nem fogott az idő. És talán ez tesz egy zenekart igazán naggyá, nem pedig az, amikor a Művész jelentőségteljes gesztusokkal kísérve éppen korszakot alkot, ám nem tud megírni egy refrént úgy, hogy az húsz évvel később is elvarázsoljon.

A Lusht két gyerekkori barátnő, a fentebb már méltatott gitáros-énekes-dalszerző duó, Miki Berényi és Emma Anderson hozta össze Londonban a nyolcvanas évek második felében. A zenekar a korszak független és cool gitárzenéinek (C86-os posztpunk, dream pop, jangle pop) bűvöletében alakult, illetve a formálódó, már robbanásra kész shoegaze-színtérhez kapcsolódott: ezt a korszakot örökíti meg a korai EP-ket összefoglaló, imádnivalóan összevissza kvázi-debütlemez, a 90-es Gala, valamint az első igazi album, a másfél évvel későbbi Spooky. Noha ezekkel a lemezekkel a Lush nem került a zsáner sokat hivatkozott zenekarainak ligájába (a Slowdive, a Ride és pláne a My Bloody Valentine mellé), a Spooky mégis az egyik legjobb dolog, ami a műfajjal történhetett. Legyen szó bár éteri vokálharmóniákról, mérsékelten zajos gitárgerjesztésről, csajos gitárpopról vagy punkos kirohanásokról, a dalok egyszerűen ragyogóak, Berényi pedig tényleg generációjának egyik legnagyszerűbb énekese. Noha érezhetően sokat tanult a Cocteau Twins-es Elizabeth Frasertől, paradicsomi magasságokig emelkedő, fátyolos és simogató énekhangja ezer közül is felismerhető. A félig magyar, félig japán (édesapja bizonyos Berényi Iván sportújságíró), lángoló hajú és a friss képek alapján nagyon szerencsésen öregedő énekesnő ráadásul hamar afféle alternatív szexszimbólummá nőtte ki magát.

A következő nagylemez, a Split 94-ben, erősen változó zenei klímában jelent meg. Ez ugyebár már a Definitely Maybe és a Parklife éve, a shoegaze nem menő, a pár évvel korábban még divatos zenekarok megszűnnek vagy kiutat keresnek a műfajból: a Ride nem túl izgalmas retró rockzenébe vált, a My Bloody Valentine pedig tetszhalott állapotba. Így aztán a Split afféle átmeneti lemez lesz, ráadásul eléggé szélsőséges is: a rohanós-punkos-gitárpopos Blackoutnak, a nyolcperces dreampop-opera Never-Nevernek vagy a záró, földöntú­lian szép When I Die-nak normális esetben nem szabadna egy lemezen szerepelnie. Az album fogadtatása nem volt egyértelműen pozitív, kicsit ki is ment a zenekar a divatból, noha így mai füllel a klipesített, ellenállhatatlanul slágeres Hypocrite nem lóg ki annyira a kortárs mezőnyből. A harmadik album, a 96-os Love­life pedig már gyakorlatilag teljes egészében az utóbbi nyomvonalán halad: talán ez a korabeli csajos britpop csúcslemeze, valamint sok szempontból a Lush életművének legerősebb (és egészen biztos, hogy legsikeresebb) darabja is egyúttal. Ugyan marad valamennyi az éteri szopránokból és a különös, boldog-szomorú lebegésből, ám a dalok jóval egyenesebb, powerpoposabb keretet kapnak: a nyitó, szörfgitáros Ladykillers úgy sodor, hogy tényleg minden bunkó pasi nevében elszégyelljük magunkat, a legfülbemászóbb dalok, mint például a Single Girl, pedig már annyira rágógumik, hogy az erre fogékonyaknak ez itt gyakorlatilag a mennyország. A pár lassabb dal szokás szerint fenséges, a Jarvis Cockerrel közösen előadott Ciao! pedig a szövegeiben rendszerint a férfi-női kapcsolatokat (főleg a szexet) előszeretettel boncolgató Lush remekműve a témában, valamint alkalmasint minden idők legjobb szakítós száma. Látszik tehát, hogy lett volna legalább az ezredfordulóig kitartó muníció vagy még legalább egy erős lemez a zenekarban, de sajnos egy nagyon csúnya tragédia rövidre zárta a történetet: a zenekar dobosa, Chris Acland még az album megjelenésének évében felakasztotta magát a szülei házában.

A Lush feloszlott, Berényi gyakorlatilag visszavonult a zenéléstől, és Anderson is inkább a civil munkáival foglalkozott. A zenekar nem lett legenda (leszámítva az állítólagos, tizenöt évvel ezelőtti, „legendás” budapesti házibulikat, amelyekben feltűnik a csendben és csinosan a konyhában üldögélő Miki Berényi), sem megkerülhetetlen hivatkozási alap, de azt, hogy majdnem húsz év után megint összeáll és koncertezik a kreatív duó, a 4AD pedig egy gigadobozban újra kiadja a Lush gyakorlatilag összes felvételét, egyértelműen a tömegigénynek köszönhető. Mert van az úgy, hogy az ember sokkal jobban örül két, felváltva és egyszerre éneklő, tündöklően tehetséges, lassan ötven­éves csitrinek, mint valami dögunalmas legendának.

4AD, 2015

Neked ajánljuk