Lemez

Súlytalan szépségek

Lush: Chorus

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2016. január 10.

Zene

Nehéz úgy beszélni a kilencvenes évek brit gitárzenéjéről, hogy a Lush neve ne kerüljön elő legalább zárójelben, lábjegyzetben vagy zárójeles lábjegyzetben; a zenekar egészen népszerűnek számított Angliában és Japánban, és ott volt az évtized elején a shoegaze erős másodvonalában, majd valamivel később, a britpop zenitjén ismét sikerrel érzett rá a Zeitgeistre.

Másrészt viszont a Lush elég ritkán jön szóba, amikor a korszak igazán fontos és meghatározó zenekarait keressük, mégpedig azon egyszerű oknál fogva, hogy nem is volt az. Akár azt is megkockáztathatjuk, hogy a Lush klasszikus epigonzenekar volt, ám ezzel az égadta világon semmi probléma nincs, manapság meg már főleg semmi jelentősége: egész egyszerűen azért, mert Miki Berényi és Emma Anderson a röpke tízéves karrier alatt olyan csodás, elbájoló, súlytalan szépségű dalokat írt, hogy azokon máig nem fogott az idő. És talán ez tesz egy zenekart igazán naggyá, nem pedig az, amikor a Művész jelentőségteljes gesztusokkal kísérve éppen korszakot alkot, ám nem tud megírni egy refrént úgy, hogy az húsz évvel később is elvarázsoljon.

A Lusht két gyerekkori barátnő, a fentebb már méltatott gitáros-énekes-dalszerző duó, Miki Berényi és Emma Anderson hozta össze Londonban a nyolcvanas évek második felében. A zenekar a korszak független és cool gitárzenéinek (C86-os posztpunk, dream pop, jangle pop) bűvöletében alakult, illetve a formálódó, már robbanásra kész shoegaze-színtérhez kapcsolódott: ezt a korszakot örökíti meg a korai EP-ket összefoglaló, imádnivalóan összevissza kvázi-debütlemez, a 90-es Gala, valamint az első igazi album, a másfél évvel későbbi Spooky. Noha ezekkel a lemezekkel a Lush nem került a zsáner sokat hivatkozott zenekarainak ligájába (a Slowdive, a Ride és pláne a My Bloody Valentine mellé), a Spooky mégis az egyik legjobb dolog, ami a műfajjal történhetett. Legyen szó bár éteri vokálharmóniákról, mérsékelten zajos gitárgerjesztésről, csajos gitárpopról vagy punkos kirohanásokról, a dalok egyszerűen ragyogóak, Berényi pedig tényleg generációjának egyik legnagyszerűbb énekese. Noha érezhetően sokat tanult a Cocteau Twins-es Elizabeth Frasertől, paradicsomi magasságokig emelkedő, fátyolos és simogató énekhangja ezer közül is felismerhető. A félig magyar, félig japán (édesapja bizonyos Berényi Iván sportújságíró), lángoló hajú és a friss képek alapján nagyon szerencsésen öregedő énekesnő ráadásul hamar afféle alternatív szexszimbólummá nőtte ki magát.

A következő nagylemez, a Split 94-ben, erősen változó zenei klímában jelent meg. Ez ugyebár már a Definitely Maybe és a Parklife éve, a shoegaze nem menő, a pár évvel korábban még divatos zenekarok megszűnnek vagy kiutat keresnek a műfajból: a Ride nem túl izgalmas retró rockzenébe vált, a My Bloody Valentine pedig tetszhalott állapotba. Így aztán a Split afféle átmeneti lemez lesz, ráadásul eléggé szélsőséges is: a rohanós-punkos-gitárpopos Blackoutnak, a nyolcperces dreampop-opera Never-Nevernek vagy a záró, földöntú­lian szép When I Die-nak normális esetben nem szabadna egy lemezen szerepelnie. Az album fogadtatása nem volt egyértelműen pozitív, kicsit ki is ment a zenekar a divatból, noha így mai füllel a klipesített, ellenállhatatlanul slágeres Hypocrite nem lóg ki annyira a kortárs mezőnyből. A harmadik album, a 96-os Love­life pedig már gyakorlatilag teljes egészében az utóbbi nyomvonalán halad: talán ez a korabeli csajos britpop csúcslemeze, valamint sok szempontból a Lush életművének legerősebb (és egészen biztos, hogy legsikeresebb) darabja is egyúttal. Ugyan marad valamennyi az éteri szopránokból és a különös, boldog-szomorú lebegésből, ám a dalok jóval egyenesebb, powerpoposabb keretet kapnak: a nyitó, szörfgitáros Ladykillers úgy sodor, hogy tényleg minden bunkó pasi nevében elszégyelljük magunkat, a legfülbemászóbb dalok, mint például a Single Girl, pedig már annyira rágógumik, hogy az erre fogékonyaknak ez itt gyakorlatilag a mennyország. A pár lassabb dal szokás szerint fenséges, a Jarvis Cockerrel közösen előadott Ciao! pedig a szövegeiben rendszerint a férfi-női kapcsolatokat (főleg a szexet) előszeretettel boncolgató Lush remekműve a témában, valamint alkalmasint minden idők legjobb szakítós száma. Látszik tehát, hogy lett volna legalább az ezredfordulóig kitartó muníció vagy még legalább egy erős lemez a zenekarban, de sajnos egy nagyon csúnya tragédia rövidre zárta a történetet: a zenekar dobosa, Chris Acland még az album megjelenésének évében felakasztotta magát a szülei házában.

A Lush feloszlott, Berényi gyakorlatilag visszavonult a zenéléstől, és Anderson is inkább a civil munkáival foglalkozott. A zenekar nem lett legenda (leszámítva az állítólagos, tizenöt évvel ezelőtti, „legendás” budapesti házibulikat, amelyekben feltűnik a csendben és csinosan a konyhában üldögélő Miki Berényi), sem megkerülhetetlen hivatkozási alap, de azt, hogy majdnem húsz év után megint összeáll és koncertezik a kreatív duó, a 4AD pedig egy gigadobozban újra kiadja a Lush gyakorlatilag összes felvételét, egyértelműen a tömegigénynek köszönhető. Mert van az úgy, hogy az ember sokkal jobban örül két, felváltva és egyszerre éneklő, tündöklően tehetséges, lassan ötven­éves csitrinek, mint valami dögunalmas legendának.

4AD, 2015

Figyelmébe ajánljuk

Gombaszezon

Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.

Huszein imám mártíromsága

Az Izrael és Irán között lezajlott tizenkét napos háború újra rádöbbentette a régió népeit: új közel-keleti hatalmi rend van kialakulóban. Az egyre élesebben körvonalazódó kép azonban egyre többeket tölt el félelemmel.

„A lehetőségek léteznek”

Úgy tűnik, hogy az emberi történelem és politika soha nem fog megváltozni. Kőbalta, máglyán égő „eretnekek”, százéves háborúk, gulágok… Vagy­is mi sohasem fogunk megváltozni. Reménytelen.

Taxival Auschwitzba

Idén áprilistól a francia közszolgálati televízió közel kilenc­órányi dokumentumfilm-folyamban mutatta be azt a három történelmi pert, amelyek során 1987 és 1998 között a náci kollaboráns Vichy-rezsim egykori kiszolgálóinak kellett számot adniuk bűneikről. A három film mindegyike más-más oldalról mutatja be a megszállás időszakát. A YouTube-on is hozzáférhető harmadiknak van talán a leginkább megszívlelendő tanulsága.

Lábujjhegyen

A hízelgéseknek, a geopolitikai realitásoknak és a szerencsének köszönhetően jól zárult a hágai NATO-csúcs. Azonban az, hogy a tagállamok vezetői jól tudják kezelni az Egyesült Államok elnökének egóját, nem a transzatlanti kapcsolatok legszilárdabb alapja.

Milliókat érő repedések

Évekig kell még nézniük a tátongó repedéseket és leváló csempéket azoknak a lakóknak, akik 2016-ban költöztek egy budafoki új építésű társasházba. A problémák hamar felszínre kerültek, most pedig a tulaj­donosok perben állnak a beruházóval.

Egyenlőbbek

Nyilvánosan megrótta Szeged polgármestere azokat a képviselőket – köztük saját szövetségének tagjait –, akik nem szavazták meg, hogy a júliustól érvényes fizetésemelésük inkább a szociális alapba kerüljön. E képviselők viszont azt szerették volna, hogy a polgármester és az alpolgármesterek bérnövekménye is közcélra menjen.

Pillanatnyi nehézségek

Gyors viták, vetélkedő erős emberek, ügynöközés és fele-fele arányban megosztott tagság: megpróbáltuk összerakni a szép reményekkel indult, de a 2026-os választáson a távolmaradás mellett döntő liberális párt történetét.