Lemez

Rágd és fújd!

Prince Rama: Xtreme Now

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2016. április 24.

Zene

Ha az élet valóban nem más, mint műalkotás, akkor a Larson nővéreket már eleve a legnagyobb élő művészek között kellene emlegetnünk, hisz eredettörténetük annyira varázslatosan szórakoztató, hogy annál hallucinálni se lehetne jobbat.

Szegény hülye Kanye West tervezett valami új sportcipőt, és idiótaságokat írogat a Twitteren? Nem mondod?! Rendkívül izgalmas. Ezzel szemben Taraka (barna, androgün, énekes-multiinstrumentalista, három éve mosómedvék támadták meg a Central Parkban) és Nimai (szőke, énekes-dobos, sikeres vegetáriánus gasztroblogot vezet) egy floridai Krisna-tudatú hippikommunában nőtt fel, és még ott alapították meg zenekarukat majd tíz évvel ezelőtt, amelyre egyaránt hatással volt a new age, a német kísérleti popzene, a kortárs neopszichedélia, a bollywoodi filmzenék és a pop-punk. A nővérek később Bostonba tették át székhelyüket, ahol Taraka művészeti főiskolára járt, majd transzcendentális-utópista közösségeket tanulmányozott New Englandben, a zenekart pedig 2010-ben végre felfedezte az Animal Collective-es Avey Tare, aki le is szerződtette a lányokat Paw Tracks nevű kiadójához. Az addig a szétszórt kísérleti-pszichedelikus zene és a pop határán egyensúlyozó kiadványokat megjelentető Prince Rama világa szép fokozatosan tolódott el az utóbbi felé, majd a lányok, mintha ennél mi sem lenne természetesebb, az észtországi Vormsi szigetén, egy pogány black metal kommunában töltődtek fel spirituálisan, ahol Tarakának szokatlan időutazásban volt része valami viking romnál, amelynek keretében egyszerre létezett a középkorban és 2067-ben, amikor „a szépművészeti múzeumokat energiaital-gyártók szponzorálják, a szépséget pedig a sebesség határozza meg”.

Talán az eddigiekből nem következik magától értetődően, de a viszonylag hosszú szünet után megjelent új lemez az extrém sportok és a Monster energiaital bűvöletében született, a zene pedig annyira tökéletes pop, hogy az erre fogékonyaknak maga a mennyország. De tényleg: az Xtreme Now így 2016-ban gyakorlatilag a popzene Parnasszosza és Helikonja, meghaladhatatlan csúcsteljesítmény. Imádnivalóan fókuszálatlan, összevissza és pszichedelikus rágógumi a szivárvány minden színében, kifogástalan háromperces dalokkal, vidáman bugyborékoló szintikkel, táncolható és együtt énekelhető, azonnal ható dalokkal a kiabálós szintipunktól a himnikus popzenén át az ezoterikus folkig. A végeredmény pedig olyan sok nagyszerű, ám egymástól meglehetősen távol álló popprodukcióra emlékeztet (Bananarama, Danielle Dax, Enya, Cure, Chicks On Speed stb.), hogy az tulajdonképpen feleslegessé teszi a mindenáron való hasonlítgatást. Ezt a lemezt az sem tudja elrontani, ha valamelyik számából netán mindent letaroló telefonreklámzene lesz a közeljövőben.

Carpark, 2016

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.