Micsoda asszociációkra ragadtatnak ezek a képek! Már nem is a pompás frizurákat és vad szőrzeteket viselő rockzenészeket látjuk, hanem gránitból faragott atlaszokat, akik a hátukon cipelt irdatlan súly alatt sem görbednek meg.
Súlyból pedig aztán van bőven, minden szinten. A With The Dead ugyanis Lee Dorrian új zenekara (vagy mondhatnánk: szupergruppja, ha ez nem hangzana teljesen idiótán, elvégre nem a Mr. Bigről beszélünk), Lee Dorrian pedig a brit extrém/heavy metal egyik nagy legendája. Ő hörögte-üvöltötte fel az akkoriban inkább még szélsőségesen durva punkzenét játszó Napalm Death debütlemezének, a 87-ben megjelent Scumnak a B oldalát, valamint a zenekar második albumát, közben megalapította máig működő underground metálkiadóját, a Rise Above-ot, majd ezután összehozta saját együttesét, a beszédes nevű Cathedralt, amelyben segítőtársaival húsz-egynéhány év alatt annyi súlyos riffet halmoztak egymásra, hogy ennyi nehézipari munkával talán már a Sagrada Familiát is be lehetett volna fejezni – mondjuk, az meg pont egy bazilika. A misztikus, lassan vonszolódó doom metaltól a lazább megfogalmazású, ám nem kevésbé misztikus hard rockig jutó, egy rövid flört erejéig nagy kiadóval is összeálló Cathedral két éve oszlott fel, ám a With The Dead fényében ez mintha meg sem történt volna. Dorrian mellett ezúttal a hasonló nyomvonalon játszó Electric Wizard volt ritmusszekciója (Mark Greening dobos és Tim Backshaw basszusgitáros-gitáros) remekel, a végeredmény pedig – hát, milyen is lehetne? Naná, hogy súlyos!
Súlyos, mint a zsoltár. Zord fenségű, himnikus, méltóságteljesen hömpölygő heavy metal (hívhatjuk doomnak is persze, de ennél heavybbet nehéz elképzelni) hallható itt, olyan kifogástalan, kérlelhetetlenül döngető riff- és groove-gyűjtemény kisebb-nagyobb pszichedelikus kanyarokkal, amely talán még Vágó Istvánt is meggyőzné a fekete mágia létezéséről. Lee Dorrian nyilván továbbra sem tanult meg énekelni, cserébe még mindig úgy kántál és üvölt, mintha két évtizede élve elföldelték volna, kopár fák és mohalepte kőkeresztek szomszédságába, egy ódon és elhagyatott temetőbe, amit csak a hold fénye világít meg kétszer egy évben. És olyan természetesen, erőteljesen és nagyszabásúan szól az egész, ahogy csak kevés kurrens rocklemez. A Formózusz pápa-féle hullazsinat óta egyértelműen ez a legmeggyőzőbb produkció elhunyt (vagy legalábbis elhunytnak tűnő) egyházi személyektől.
Rise Above, 2015
