Lemez

Kőkeresztek szomszédjai

With The Dead: With The Dead

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2015. december 12.

Zene

Megnyugtató, otthonos érzés, amikor a hallgató már az egyébként egészen remek promófotókra pillanatva pontosan tudja, hogy mire számíthat: ezeken három, már nem fiatal, ám annál fessebb, feketébe öltözött angol úriember látható papi gallérban és hulla­sminkben, valamint kereszttel és füstölővel a pszichedelikus püspöklilában világító háttér előtt.

Micsoda asszociációkra ragadtatnak ezek a képek! Már nem is a pompás frizurákat és vad szőrzeteket viselő rockzenészeket látjuk, hanem gránitból faragott atlaszokat, akik a hátukon cipelt irdatlan súly alatt sem görbednek meg.

Súlyból pedig aztán van bőven, minden szinten. A With The Dead ugyanis Lee Dorrian új zenekara (vagy mondhatnánk: szupergruppja, ha ez nem hangzana teljesen idiótán, elvégre nem a Mr. Bigről beszélünk), Lee Dorrian pedig a brit extrém/heavy metal egyik nagy legendája. Ő hörögte-üvöltötte fel az akkoriban inkább még szélsőségesen durva punkzenét játszó Napalm Death debütlemezének, a 87-ben megjelent Scumnak a B oldalát, valamint a zenekar második albumát, közben megalapította máig működő underground metálkiadóját, a Rise Above-ot, majd ezután összehozta saját együttesét, a beszédes nevű Cathedralt, amelyben segítőtársaival húsz-egynéhány év alatt annyi súlyos riffet halmoztak egymásra, hogy ennyi nehézipari munkával talán már a Sagrada Familiát is be lehetett volna fejezni – mondjuk, az meg pont egy bazilika. A misztikus, lassan vonszolódó doom metaltól a lazább megfogalmazású, ám nem kevésbé misztikus hard rockig jutó, egy rövid flört erejéig nagy kiadóval is összeálló Cathedral két éve oszlott fel, ám a With The Dead fényében ez mintha meg sem történt volna. Dorrian mellett ezúttal a hasonló nyomvonalon játszó Electric Wizard volt ritmus­szekciója (Mark Greening dobos és Tim Backshaw basszusgitáros-gitáros) remekel, a végeredmény pedig – hát, milyen is lehetne? Naná, hogy súlyos!

Súlyos, mint a zsoltár. Zord fenségű, himnikus, méltóságteljesen hömpölygő heavy metal (hívhatjuk doomnak is persze, de ennél heavybbet nehéz elképzelni) hallható itt, olyan kifogástalan, kérlelhetetlenül döngető riff- és groove-gyűjtemény kisebb-nagyobb pszichedelikus kanyarokkal, amely talán még Vágó Istvánt is meggyőzné a fekete mágia létezéséről. Lee Dorrian nyilván továbbra sem tanult meg énekelni, cserébe még mindig úgy kántál és üvölt, mintha két évtizede élve elföldelték volna, kopár fák és mohalepte kőkeresztek szomszédságába, egy ódon és elhagyatott temetőbe, amit csak a hold fénye világít meg kétszer egy évben. És olyan természetesen, erőteljesen és nagyszabásúan szól az egész, ahogy csak kevés kurrens rocklemez. A Formózusz pápa-féle hullazsinat óta egyértelműen ez a legmeggyőzőbb produkció elhunyt (vagy legalábbis elhunytnak tűnő) egyházi személyektől.

Rise Above, 2015

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.