Lemez

La Femme: Mystère

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2016. október 15.

Zene

A 2010-ben Délnyugat-Franciaországban alakult La Femme-mal még úgy is elég sokat szokott foglalkozni az angolszász zenei szaksajtó, hogy közben az egész zenekar – a megszólalás, a fejek, a ruhák, Clémence Quélennec enervált dívahangja, a következetes ragaszkodás a francia nyelvű szövegekhez és a többi – annyira kontinentális élményt nyújt, mint a feliratos szerzői filmek és az iható borok. A zenekar 2013-ban jelentette meg első nagylemezét, a nagyszerű Psycho Tropical Berlint, és bár háromévnyi kreatív szünet viszonylag hosszú idő, a Mystère azért bőséggel kárpótol, mert egyrészt az itt hallható 15 szám több mint 70 perc hosszan terül el, másrészt pedig annyira erős és változatos lett a végeredmény, hogy igazából simán kitesz két nagylemezt. Vagy inkább hármat.

A La Femme zenéje alapvetően a fiú-lány énekhangokra komponált francia új hullámos-retrofuturista-szintipopos hagyományokban gyökerezik (Taxi Girl, Mathématiques Modernes, Elli & Jacno), de ugyanúgy megtalálható benne az ugyancsak komoly nemzeti kincsnek számító yé-yé öröksége, és olyan, nagyon európai műfajok, mint a krautrock motorikus és kozmikus ága, valamint a cold wave, angolszász zenei hatásként pedig a punk és a pszichedelikus pop. És bár a sok különböző inspirációnak köszönhetően gyakran lehet olyan érzésünk, mintha valami francia popzenei válogatást hallgatnánk kb. 1967-től 1984-ig, a kiszámíthatatlanság és a csodás dalok végig fenntartják a figyelmet, és könnyedén elszórakoztatnak több mint egy órán keresztül.

Disque Pointu, 2016

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.