A 2010-ben Délnyugat-Franciaországban alakult La Femme-mal még úgy is elég sokat szokott foglalkozni az angolszász zenei szaksajtó, hogy közben az egész zenekar – a megszólalás, a fejek, a ruhák, Clémence Quélennec enervált dívahangja, a következetes ragaszkodás a francia nyelvű szövegekhez és a többi – annyira kontinentális élményt nyújt, mint a feliratos szerzői filmek és az iható borok. A zenekar 2013-ban jelentette meg első nagylemezét, a nagyszerű Psycho Tropical Berlint, és bár háromévnyi kreatív szünet viszonylag hosszú idő, a Mystère azért bőséggel kárpótol, mert egyrészt az itt hallható 15 szám több mint 70 perc hosszan terül el, másrészt pedig annyira erős és változatos lett a végeredmény, hogy igazából simán kitesz két nagylemezt. Vagy inkább hármat.
A La Femme zenéje alapvetően a fiú-lány énekhangokra komponált francia új hullámos-retrofuturista-szintipopos hagyományokban gyökerezik (Taxi Girl, Mathématiques Modernes, Elli & Jacno), de ugyanúgy megtalálható benne az ugyancsak komoly nemzeti kincsnek számító yé-yé öröksége, és olyan, nagyon európai műfajok, mint a krautrock motorikus és kozmikus ága, valamint a cold wave, angolszász zenei hatásként pedig a punk és a pszichedelikus pop. És bár a sok különböző inspirációnak köszönhetően gyakran lehet olyan érzésünk, mintha valami francia popzenei válogatást hallgatnánk kb. 1967-től 1984-ig, a kiszámíthatatlanság és a csodás dalok végig fenntartják a figyelmet, és könnyedén elszórakoztatnak több mint egy órán keresztül.
Disque Pointu, 2016
