Az idén 73 éves énekes-komponista a hatvanas évek derekán vált tinibálvány szupersztárrá a Walker Brothers élén, köszönhetően egyrészt zenekara csodás és súlytalan, nagy ívű melódiákban és simogató vokálokban gazdag, családbarát popzenéjének, másrészt pedig Walker címlapsztáros megjelenésének és azonnal felismerhető, gyakorlatilag minden létező keretet szétfeszítő baritonjának. A hatvanas évek második felére megváltozó zenei klíma persze a Walker Brothersnek sem kedvezett, így a zenekar néhány rendkívül erős év után feloszlott, Scott Walker pedig feldolgozásokat búgó tinisztárból hamar öntörvényű, de még fogyasztható énekes-dalszerzőként gondolta újra magát. A korábbi produkcióinál jóval felnőttesebb, gazdagon hangszerelt, sajátos tónusú barokkos popzenét tartalmazó első három nagylemezét szerette a kritika és a közönség is, az énekes pedig ezen a ponton lehetett volna, mondjuk, egy új Van Morrison, aki együtt öregszik rajongóival, pár évente pedig bezsebeli a kötelező négy és fél csillagokat az új lemezére a komoly magazinoktól.
Aztán nem így történt. A nyolcvanas évek elején, köszönhetően egyik leghíresebb rajongójának, a történészhajlamú és sok tekintetben az énekeséhez hasonló életutat bejáró Julian Cope-nak, új keletű érdeklődés támadt Scott Walker körül, amire ő válaszul 1984-ben kiadta addigi karrierjének talán legnehezebben befogadható lemezét, az art-popos Climate of Huntert. Az album a maga idejében nem robbantott bankot, Walker pedig nagyjából tíz évre el is tűnt a radarról, és csak 1995-ben, „az indusztriális zajokból és skatulyázhatatlan audiokísérletekből felépített” Tilt című lemezzel tért vissza. Ezzel aztán meg is született a kísérleti-kortárs zenei alapokra súlyos, vészjósló jelenléttel rátelepedő, nehezen kibogozható szövegeket áriázó crooner figurája, az a Scott Walker, akit ma is ismerünk, és akit azóta is a tenyerén hordoz a kritika, valamint azok az elkötelezett és kitartó kevesek, akik fogékonyak az avantgárd hangszobrászattal kevert apokaliptikus táncdaléneklésre.
A legutóbbi Walker-lemez, a Sunn O))) alázatos közreműködésével rögzített csodás Soused után két évvel megjelent The Childhood Of A Leader sajnos nem hagyományos soralbum, hanem filmzene (ráadásul instrumentális), és mint az alkalmazott zenék általában, önmagában nem túl érdekes – bár aki szeret ideges, disszonánsan visító vonósokra és néhol tébolyultan harsogó rézfúvósokra hangszerelt, nagyjából a kortárs filmzenék modorában íródott egy-két perces etűdöket hallgatni, annak ez is tetszeni fog. De azért Scott Walkert elsősorban nem azért szeretjük, mert olyan jelentős komponista, hanem mert nincs még egy hetvenes férfi, aki oly gyöngéden és bársonyosan énekelne, mint egy pokolbéli démon.
4AD, 2016
