Csabai Máté

A zenetörténeti emlékezet látszólagos igazságtalansága, hogy egy-egy muzsikusfamíliából legfeljebb egy nevet jegyez meg.

Hans von Bülow szerint a Diabelli-variációk „Beethoven művészetének mikrokozmosza”, Alfred Brendel pedig egyszerűen „a zongoraművek legnagyobbikának” nevezte ezt a 33 variációra épülő darabot, amely a kor zeneműkiadója és félamatőr zeneszerzője, Anton Diabelli témájára született. De nem gondolom, hogy pátoszos hangon kellene beszélni róla.

Néhány éve, amikor a Fekete Párduc című szuperhős filmben a királyfinak az őt megillető trónt kellett elfoglalni, Wakanda földje úgy tárult az amerikai (és más országbeli) fekete kisebbség elé, mint Mózes népe elé a bibliai Kánaán.

Ragyogó türkizkék szem, babaarc – az ember azt hinné, hogy Klaus Mäkelä-ből ügyes impresszáriók csináltak sztárt a csodagyerek-jelenségre oly fogékony komolyzenei közönség számára. A finn dirigens még csak 26 éves, de már az Oslo Filharmonien vezető karmestere, szeptembertől pedig az Orchestre de Paris zeneigazgatói tisztségét tölti be.

Zabszem van Tigran Hamasyan seggében. Az örmény folklór, a thrash metal, a prog rock és az ECM-stílusú ambient felé tett kirándulások után odaérkezik, ahonnan mások indulni szoktak: az amerikai jazzdalokhoz, Ella Fitzgerald, Charlie Parker és Chet Baker klasszikusai­hoz. Nem vitatom, hogy ragyogó invencióval és virtuozitással nyúl ezekhez, de izgága természetének nem tud parancsolni.

Két olyan muzsikust hallunk itt, akiktől minden kritikusi óvatoskodást félredobva szoktam hanyatt vágódni.

Nem lehet erről a kiadványról szokványos kritikát írni. Nem csupán Kocsis Zoltán ikonikus, de azért a színpad széléről olykor kibeszélt személye miatt, hanem azért, mert a huszonhat lemezen csupa olyan mű és életmű szerepel, amelyek játékmódjáról, megítéléséről interjúkban, szemináriumokon sokat megosztott a zongoraművész.

Schubert egyik barátja így jellemezte a zongorista játékát: „Ujjai nem úgy támadnak a billentyűkre, mint ahogy sólyom csap le a húsra.”

A fiatal londoni jazzisták ki­emelkedő szaxofonosa arra kért minket, hogy mozogjunk, ringatózzunk a zenére, hiszen ő is mozgás közben komponál. Ülőkoncert volt, megpróbáltunk a kérésének ülve eleget tenni.

Elmúltak már azok az idők, amikor az amerikaiak nem tudták, hogy mikor kell tapsolni, ki a jó zongorista, a jó zeneszerző, és sajátjaik közül is csak azt tartották valamire, aki megtette a zarándokutat az Óhazába, hogy Boulanger-tól vagy Stravinskytól tanuljon. Aztán jött Copland, Bernstein, a minimalisták és ki tudja még hány irányzat, akik lóugrással tették túl magukat a darmstadti iskola kényszeres avantgardizmusán és a vele járó sznobéria beépített előítéletein.