A gazdasági válságok általában kedveznek a szélsőséges ideológiák előretörésének, de az utóbbi években a szélsőségeknél is gyorsabban tett szert népszerűségre a politikai populizmus, amit máig nehéz pontosan definiálni, de rendszerint veszélyt jelent a demokratikus rendre és a társadalmi békére. Cas Mudde holland politológus szerint a populizmus ideológia, de lehet amellett is érvelni, hogy nem több stratégiánál vagy eszköznél; akárhogy is, Trump, Bolsonaro, Orbán és más populista politikusok világnézetének mesterségesen megidézett, de központi, szinte mitikus konfliktusa a romlott elit és az igaz nép vagy nemzet között húzódik – egyetlen fontos csavarral: mindig a populista vezető definiálja, hogy ki tartozik bele a nemzetbe.
Az elmúlt évek politikai radikalizálódása szembetűnő, de újdonságot jelent, hogy
a középen álló pártok a szélre húzódnak, a szélsőségesek meg középre
– jól illusztrálja ezt a Jobbik és a Fidesz helycseréje a jobboldali spektrumon. Melyikről kell beszélnünk: a populisták vagy a szélsőségesek áttöréséről? Egyáltalán megtörténhet-e bármelyik, és hogyan küzdhetnek ellenük a mérsékeltek? Ezek a kérdések álltak a Political Capital és a Friedrich-Ebert-Stiftung kerekasztal-beszélgetésének középpontjában, amelyen Kőváry Sólymos Karin, a brnói Masaryk Egyetem politológia tanszékének PhD hallgatója és a Ján Kuciak Oknyomozó Központ újságírója, valamint Róna Dániel, politológus, a 21 Kutatóközpont igazgatója vett részt. A két szakértőt Lakner Zoltán kérdezte.
A populistákra rendszerint többen szavaznak a szegényebb, tanulatlan állampolgárok közül, ám ezt nem szabad félvállról venni a mérsékelteknek, mondta Róna Dániel. „Ez a populisták számára siker, és kudarc a nem populistáknak” – emelte ki, hozzátéve, hogy valamit mégis tanulni kéne tőlük. Később szóba került, hogy miként lehet a középen álló pártoknak kifogni a szelet a populisták vitorlájából. Kőváry Sólymos Katalin szerint nem szabad abba a hibába esni, hogy lemásolják a módszereiket, s talán még a kisebbségekről és a bevándorlásról szóló üzeneteiket is újracsomagolják: „Miért válasszák az emberek a másolatot az eredeti helyett?” Bár a beszélgetésen nem említettek hazai aktuálpolitikai példákat, ez egyértelmű célzás volt Márki-Zay Péter országos kampányára.
Lakner felvetésére, miszerint szükségképpen illiberálisak-e a populista erők, érkeztek nyugati ellenpéldák. Svédországban például a szélsőjobboldali előretörés kisebb aggodalomra ad okot, mint egy olyan országban, ahol a parlamentáris demokrácia a fékek és ellensúlyok rendszerével rosszabb állapotban van. Ezekben a fejlett országokban – Dánia került még szóba – a szélsőjobboldali vagy populista pártok akár koalíciót is kötnek a mérsékelt erőkkel. Ugyanakkor a populizmus a legradikálisabb megnyilvánulását éppen az Egyesült Államokban láttuk, amikor Donald Trump hívei az erőszaktól sem riadtak vissza a Capitolium ostrománál: „Ez még a Fideszre sem jellemző” – hangzott el. Igaz, a Fidesz nem is veszített választást az elmúlt tizenkét évben, tehetnénk hozzá.
Bár a populizmus legtöbbször a jobboldalon jelenik meg, érdekes jelenség Jakab Péter esete, aki a Jobbikból kilépve függetlenként ül a Parlamentben. Retorikája populista elemeket tartalmaz, üzenetei nagy része a baloldali spektrumon helyezhető el, ugyanakkor nem tűnik baloldalinak, „valójában ideologikusnak sem.”
Az ideológiai hajlékonyság márpedig ugyancsak populista erény,
és jellemző a Fideszre is. Előretörésük és népszerűségük növekedése arra is rámutat, hogy gyakran létező problémákra hívják fel a figyelmet. Marine Le Pennek az idei francia elnökválasztáson szerzett 41 százalékos eredménye példátlanul magas Nyugat-Európában. De a Fidesz is a migrációs válság idején szerzett brutális erőfölényt, amikor olyan megoldást kínált a menekültek kezelésére, ami a többi párt számára tabu volt. „Kérdés, hogy a standard pártok meddig radikalizálódhatnak a populisták rovására?”
Noha számos esetben a hagyományos radikális pártok felemelkedését épp az akadályozza, hogy a középen állók átveszik programjuk elemeit, általánosságban mégsem igaz ez a tendencia. Inkább kivétel, hogy a dán szociáldemokraták jobbra tolódtak bevándorlásügyben, a szlovák Igor Matovič pártja (OĽaNO) pedig szintén konzervatív álláspontot vett fel a szexuális kisebbségek kérdésében. Róna szerint a dán példa nem feltétlenül negatív: „A szociáldemokraták így megszólítottak konzervatív szavazókat, akiknek a demokratikus elköteleződésük növekedett; összességében erősödtek a demokratikus értékek.”
A beszélgetés résztvevői abban megegyeztek, a populistákra nem szabad úgy tekinteni, hogy nekik soha nem lehet igazuk. „Nem szerencsés, ha a mérsékeltek mindig az ellenkezőjét mondják.” Azt kell észrevenni, hogy azok a problémák, amiket a populisták is tematizálnak, korábban is megvoltak, „nem ők találták fel a spanyolviaszt”, de ezekre anélkül kell megoldást találni, hogy az szükségképpen a társadalmi békétlenség, a demagógia, az uszítás és a demokrácia leépítése felé sodorná a társadalmakat. És hiába tűnik úgy, a populista áttörés végül nem történt meg Európában, hiszen Le Pen, Meloni és Orbán között számos törésvonal húzódik vagy a nemzeti érdekek miatt, vagy az Európai Uniót, Ukrajnát és Oroszországot érintő kérdésekben.
