Szöllősi Mátyás: „Olyan egyedi nyelvet használok, ami csak az enyém”

Friss könyve válogatott és új versekkel, részben közösségi finanszírozásból jelent meg. Szabadságról, traumaoldásról, „öreg lélekről” és fényképezésről beszélgettünk vele.

Magyar Narancs: Versesköteted címe egy­szerű szó, Szabad. Legelső verse egy idilli, boldog állapotról szól: „a vágyam mindig is / a könnyű ébredés volt”. Ez lenne a szabadság?

Szöllősi Mátyás: A felhőtlen boldogság szerintem nem egyenlő a szabadsággal. Ez a kötet egyszerre szól a test, a lélek, valamint a másikhoz való kapcsolódás traumáiról és örömeiről, a kamaszkor fejlődési nehézségeiről, megpróbáltatásairól. A nyitóvers pedig akár a kötet legvégén is állhatna. De nem szerettem volna egérutat kínálni vele az olvasónak. Az Előhang inkább játék, kísérlet, amelyhez mindig visszatérhet.

MN: Az utolsó vers viszont Sziszüphosz monológja: „szolgaság a tonnás kő mögött”. Ő szabad? Vagy legalább boldog?

SZM: Camus írta, hogy boldognak kell elképzelnünk Sziszüphoszt. Ezzel nyilván lehet, és érdemes is vitatkozni. Viszont akkor, amikor végre elengedi a követ, szabad, és a szabadsága a felismerésben van. És ez ránk is igaz. Előbb-utóbb rájövünk, hogy a gondokkal dolgozni is lehet. Amikor megfejtek valamit, az a szabadság.

MN: A kötet négy ciklusából az első a Kamaszkor címet kapta. Mintha tejüvegen keresztül néznéd a fiatalkorod. Mennyire érzed magadtól távol azt az időszakot?

SZM: Arra törekedtem, hogy ezekben a versekben egyszerre mutassam meg a gyerek és a felnőtt szemszögét. Úgy akartam beszélni a szülőhöz vagy a testvérhez fűződő gyermekkori viszonyról vagy akár a haláltudatról, hogy egy érettebb szemszögű rálátás is érvényesüljön a szövegekben.

MN: Az irodalomtudományban azt mondjuk, a versnek beszélője van. És a költő mit mond?

SZM: Ezeken az oldalakon tényleg nagyrészt rólam van szó, de a személyes tapasztalatot mindig kiegészíti a képzelet. A Válság-triptichonban, ami szerintem az egyik leginkább húsba vágó vers, a mezővárosok italos, erőszakos világa jelenik meg, a családom múltja, amivel foglalkoznom kell. És azok az események, amik ebből nőttek ki, a generációkon átívelő traumák. Azt hiszem, az első vagyok, aki a családunkból tudatosan szembenéz mindezzel.

MN: A Gyulladás verseiben egy kegyetlen betegséget, s az azzal járó kórházi tortúrát írtad meg. A szégyen itt nagyon fontos motívum. Hiszen ezek olyan élmények, amiket egy fiatalembernek nem szabadna megtapasztalni. Egy ilyen betegségben sokat lehet öregedni, de sokat lehet érni is.

SZM: Huszonkét éves voltam, amikor ez a krónikus betegségem felütötte a fejét, és rögtön megtapasztaltam, milyen nehéz beszélni róla a hétköznapokban. Azelőtt komolyan sportoltam, a betegség miatt fogytam tizenöt kilót, abba kellett hagynom. Az biztos, hogy öregített a lelkemen ez a hosszúra nyúló időszak, és változásra, változtatásra késztetett. Még inkább cselekvő emberré tett. Amikor elkezdtem írni, megkönnyebbültem. De nem azért, mintha megoldana bármit, ha leírom, hogyan zajlik egy endoszkópos vizsgálat, egyszerűen csak segít, hogy végre beszélni tudjak egy súlyos témáról, és a körülöttem lévők rálássanak minderre, és adott esetben merjenek kérdezni.

 

Fotó: Palágyi Barbara 

MN: A Noktürn című ciklusban viszont feloldódik a magány.

SZM: Ezekben a versekben is fontos szerepe van a testnek, de itt már megjelenik a másik fél is, és vele együtt az érzékiség. A beszélő hangja is változik, finomabbá, könnyedebbé válik, a versek sokkal inkább a lélekben zajló folyamatokra fókuszálnak.

MN: A Szégyenlős álmok-ciklusban történelmi személyiségek monológjait vagy portréit találjuk.

SZM: Az első vers Ted Bundyt, a sorozatgyilkost idézi meg, tőle indulva haladunk visszafelé az időben: Lucian Freud, Nietzsche, Galilei, Jézus, Ábrahám, jönnek sorban az ismert alakok. Igyekeztem új nézőpontokból láttatni már ismert és meghatározó embereket, történeteket. Olyan személyiségeket, akik nagy hatással voltak rám, akiknek a történetét érdemes újra megvizsgálni. A célom az volt, hogy mélyre hatoljak, leássak az alapokig.

MN: Könnyebb így, egy-egy személyiség mögé elbújva kimondani dolgokat?

SZM: Nem elbújok: éppen hogy felszabadítottak bennem valami eddig csak lappangót. Miközben olvastam őket, róluk, hallgattam Beethoven zenéjét, rátaláltam egy útra, amely tőlük, belőlük eredeztethető. Olyan karakterekről beszélek, akik összetettek, jelentősek, és ez nagy felelősség. Volt olyan szöveg, ami végül nem került be a kötetbe, mert úgy éreztem, nem sikerült egyedi módon megragadni a személyiségét, tevékenységének lényegét.

MN: Mi a közös bennük?

SZM: A kétkedés és az önvizsgálat. Ezek az emberek gyakran olyan kérdéseket tettek fel, amiket nem igazán volt szabad.

MN: A fülszövegben Lator László azt írja, a korosztályodban „eretnek jelenség” a versszemléleted. Mire gondolhatott?

SZM: Elsősorban nem a tematikára, hiszen a testtel és a traumával sok velem egykorú költő foglalkozik, többek között Nemes Z. Márió, Krusovszky Dénes, Szabó Imola Julianna, Bajtai András, inkább a hozzáállásra, a látásmódra, a nyelvre. A versbeszédem talán kevésbé csupasz, mint mondjuk a Telep-csoporté volt, időnként használok rímeket is. Közel áll hozzám például G. István László vagy Csehy Zoltán költészete, egy időben sokat olvastam Baka Istvánt. De, azt hiszem, olyan egyedi nyelvet használok, ami csak az enyém.

MN: Ösztönösebb vagy vers-, mint próza­íróként?

SZM: Hirtelenebb, talán ez a jó szó. Nem szeretném, ha a versírás rutinná válna. A prózánál le kell ülni, dolgozni kell folyamatosan. A líra nálam „bekattanás”, olyan pillanat, amikor már nem tudok mással foglalkozni.

MN: Tizenöt év termése olvasható a kötetben. Mint költő, változtál ez idő alatt?

SZM: Tudatosabb lettem. A Szabadban szereplő versek közül a legkorábbiak 2007-ben íródtak. Abban az időszakban kezdtem megtalálni a hangom. Azt szerettem volna, hogy ez a kötet egységet képviseljen, láttassa, mik foglalkoztattak az elmúlt tizenöt évben, és hogy érzékelhető legyen a változás, a fejlődés, ennek megfelelően válogattuk össze Darvasi Ferenccel közel kétszázból ezt a hetvenöt verset. Szeretem magamban érlelni a dolgokat.

MN: Miközben a prózai műveidben nem fedezem fel a líra hatását, a versekben annál erősebb a történetmondó jelleg. És egyfajta igyekezet, hogy minél pontosabban ragadd meg a jelenségeket.

SZM: Ez talán a fényképezés hatása. Számos helyen jártam a világban az elmúlt évtized során, és évekkel ezelőtt elkezdtem fotózni Budapestet, az itt élő embereket, kötet is született belőle Budapest Katalógus címmel. Rájöttem, hogy akik lehajtott fejjel járnak az utcán, valójában nem olyan zárkózottak, mint hinnénk, szívesen beszélnek magukról, ha érdeklődő, értelmes kérdéseket kapnak. Amikor a portrék mellett olvasható rövid interjúkat írtam, rádöbbentem az ezzel járó felelősségre: nem írhatom meg akárhogy ezeket az érzékeny, személyes történeteket máshogy, csak nagy odafigyeléssel. Biztos vagyok benne, hogy ez az írásomra is hatott, igényesebbé váltam.

MN: Azt az eseményt, amiből az Emlékmű című vers született, az Illegál című elbeszélésedben újra megírtad: egy graffitis banda lebukik festés közben. Melyik szöveg adja vissza pontosabban a történetet?

SZM: Erre nehéz válaszolni. A próza nyilván pontosabb, miközben terjedelmesebb is. A vers rejtélyes és töredezett, de tágasabb. Több benne a feszültség, a szabadság. Ezek a vagányabb epizódok is az életem részei voltak.

MN: Az utóbbi években többször jártál Erdélyben, ahonnan fényképekkel tértél vissza. Mi a célod ezekkel a fotókkal?

SZM: Szerettem volna megörökíteni azt a világot és azt a generációt – a II. világháború környékén születetteket –, amelyik még gyökeresen más életet él, mint mi, a földdel, az állatokkal szoros a viszonya, a napjait a természet működéséhez köti. Nem csak Erdélyben, itthon is az utolsó nyomait látjuk ennek az életnek. Másfél év alatt bejártam hetven települést, mintegy kétszázötven-háromszáz portrét készítettem interjúkkal, feljegyzésekkel. Még nem zárult le ez a munka, szeretném, ha előbb-utóbb egy könyv is összeállna belőle. Amikor a Gyimesekben jártam, néha úgy éreztem magam, mintha visszautaztam volna az időben legalább száz évet. Sok idős házaspárt fotóztam, akik közül a férfiak általában nyitottabbak voltak, az asszonyok szégyenlősebbek. Megdöbbentő, hogy ezek a házak, ezek az életterek lassan el fognak tűnni: az unokák eladják, lebontják, elköltöznek. Nem is kell messze menni, hogy lássuk ezeket a változásokat, hiszen hasonló jelenség köszön vissza például Móricz-Sabján Simon Alföld-sorozatában is.

Toroczkay András írása a Szabad c. kötetről itt olvasható.