Interjú

„A vajúdó időt tapasztaljuk”

Mácsai János zenetörténész, Mácsai Pál színész

Kultúra

Egyikük ismert színész, rendező, színházigazgató; másikuk zenetörténész, hangszer-restaurátor. Irigység és rivalizálás nélkül néznek egymásra. Mácsai Pállal és Mácsai Jánossal apjukról, a megrángatott korról és a gyerekeknek átadott élettanulságokról beszélgettünk.

Magyar Narancs: Édesapjuk, Mácsai István festőművész száz éve született, ebből az alkalomból a Kiscelli Múzeumban Elmozdul a fal címmel kiállítás nyílik a műveiből. Száz év: ez már történelmi lépték.

Mácsai János: Ő maga nem távoli, jelen van, a képekben is, a gondolkodásomban is, van egyfajta párbeszéd köztünk. Az elmúlt évtizedben folyamatosan foglalkoztam a hagyatékával, ez is benne tartja őt a mindennapjaimban. A 100-as szám arra emlékeztet inkább, hogy megy az idő – bár lehetnénk éppen öregebbek is egy tízessel, mert elég késői gyerekek vagyunk.

Mácsai Pál: Arra mindenesetre elég a száz év, hogy lássuk, mi változik. Minden, ami nem fontos. De hogy mit jelent egy életív, abban mi éri meg és miért, mi a megkerülhetetlen, vannak e saját utak – ez az ő életében is, a miénkben is felmerül, és a válasz is nem­egyszer azonos.

Mácsai János: A világképe, a szemlélete ott van a képekben. Ez már az utókort érinti, és minket személyesen is, ahogy ez az életmű mozgásban van, hatni képes.

Mácsai Pál: Igen, ez kicsit velünk is történik. Apánk egyébként írt is, évtizedeken át. Naplót, ahol ugyanaz a szenvedélyesen szemlélődő és analitikus személyiség rögzíti a mindennapokat, aki a képeket festette. Irónia és életismeret rendezi ezt a hosszú szöveget, felmerült a kiadása is. Amit apám naplóiban olvasni, ma is írhatták volna, az sem a múlt miatt érdekes.

MN: Miről írt?

Mácsai Pál: Mindenről, családról, a szakmájáról, politikáról. Az utóbbiban aztán betűhíven ugyanazok a toposzok, mint ma. Szovjet–amerikai viszonyról, például. Csak a neveket kell kicserélni.

MN: Évtizedek elteltével jobban értik az apjukat?

Mácsai Pál: Van, hogy kevésbé. Végtelen tisztességes volt velünk, sokat tett a családért, de túl sok mindenről mondott le értünk a szakmai életében. Visszanézve ezt sokallom. Hiába, hogy ez igazságtalan, mert az én németórámért, új cipőmért, biciklimért, vacsorámért és gitáromért történt, egyenletesebb lenne az életműve, ha nem dolgozott volna annyit a megélhetésért is. Ha megengedte volna magának, hogy csak azt fesse, ami tényleg érdekli.

Mácsai János: Az elmúlt bő másfél évtizedben, ami a halála óta eltelt, rengeteget foglalkoztam a hagyatékával, ami nemcsak festményekből áll – azok nagy része nincs a család birtokában, eladta, elajándékozta őket –, hanem fotókból, filmfelvételekből, és ahogy Pali mondja, közel négy­ezer oldalnyi naplóbejegyzésből is. Helyenként kifejezetten mély érzelmekkel telített, sokszor letehetetlen olvasmány, most digitalizáljuk.

Mácsai Pál: E kiállítás éppen azt kívánja bemutatni, hogy ha nem is a festészettel egyenrangú, de mellé léptethető életműve van a fényképezés és a filmezés terén is.

Mácsai János: Engem az izgatott, hogyan lehet ránézni minderre a mából, mi az, amit nem vettünk észre eddig, mi az, aminek torz tükre volt a saját kora. Apám dokumentációs szenvedélye nyomán elgondolkodtam, lehet-e úgy élni, hogy az ember állandóan a „majd”-ra gondol, ami soha nem következik el, illetve biztosan nem úgy, ahogy remélte. Persze ez alkat dolga, de én magam ezekben az ő életében elmerülő éveimben azzal szembesültem, hogy az életemből eltelt idő többszöröse annak, ami még hátra van: és értelmesen telt-e? És mit csináljak azzal, ami még visszavan?

 
Fotó: Sióréti Gábor

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Megjött Barba papa

A Kőszegi Várszínház méretes színpada, több száz fős nézőtere és a Rózsavölgyi Szalon intim kávéház-színháza között igen nagy a különbség. Mégis működni látszik az a modell, hogy a kőszegi nagyszínpadon nyáron bemutatott darabokat ősztől a pesti szalonban játsszák. 

Fűző nélkül

Berlin, Du bist so wunderbar – fogad a híres dal, amelynek a karrierje egy német sörreklámból indult. Nehéz is lenne másképpen összefoglalni a város hangulatát, amelyet az itthon alig ismert grafikus, illusztrátor és divatfotós Santhó Imre munkássága is visszatükröz.

Gyógyító morajlás

Noha a szerző hosszú évek óta publikál, a kötet harminckét, három ciklusba rendezett verse közül mindössze három – a Vénasszonyok nyara után, a Hidegűző és A madár mindig én voltam – jelent meg korábban. Maguk a szövegek egységes világot alkotnak. 

Elmondható

  • Pálos György

A dán szerzőnek ez a tizedik regénye, ám az első, amely magyarul is olvasható. Thorup írásainak fókuszában főként nők állnak, ez a műve is ezt a hagyományt követi. A történet 1942-ben, Dánia német megszállása után két évvel indul.

Gyulladáspont

Első ránézésre egy tipikus presztízskrimi jegyeit mutatja Dennis Lehane minisorozata: ellentétes temperamentumú nyomozópáros, sötétszürke tónusok, az Ügy, a magánélet és a lassacskán feltáruló múltbeli traumák kényelmetlen összefonódásai.

Londoni randevúk

„Ne ijedjetek meg, de azt hiszem, én vagyok a generációm hangja. Vagyis valamelyik generációé” – fogalmazott Hannah Horvath a Csajok első részében. A 2012–2017 között futó, hat évadot megélő sorozatban Lena Dunham pont így tett: hangot adott azoknak a fiataloknak, akiknek mindennél nagyobb szabadságot és jólétet ígértek, ám a világválság ennek az anyagi, az egzisztenciális szorongás pedig a lelki fedezetét egyszerűen felélte.

Mármint

A hullamosói szakma aránylag ritkán szerepel fiatalemberek vágyálmai közt. Először el is hányja magát Szofiane, a tanulmányait hanyagoló, ezért az idegenrendészet látókörébe kerülvén egy muszlim temetkezési cégnél munkát vállalni kénytelen arab aranyifjú.

Tíz vállalás

Bevált recept az ifjúsági regényekben, hogy a szerző a gyerekközösség fejlődésén keresztül fejti ki mondanivalóját. A nyári szünidőre a falusi nagymamához kitelepített nagyvárosi rosszcsontoknak az új környezetben kell rádöbbenniük arra, hogy vannak magasztosabb cselekedetek is a szomszéd bosszantásánál vagy az énekesmadár lecsúzlizásánál. Lehet tűzifát aprítani, visszavinni az üres üvegeket, és megmenteni a kocsiból kidobott kutyakölyköt. Ha mindez közösségben történik, még jobb.