Magyar Narancs: Édesapjuk, Mácsai István festőművész száz éve született, ebből az alkalomból a Kiscelli Múzeumban Elmozdul a fal címmel kiállítás nyílik a műveiből. Száz év: ez már történelmi lépték.
Mácsai János: Ő maga nem távoli, jelen van, a képekben is, a gondolkodásomban is, van egyfajta párbeszéd köztünk. Az elmúlt évtizedben folyamatosan foglalkoztam a hagyatékával, ez is benne tartja őt a mindennapjaimban. A 100-as szám arra emlékeztet inkább, hogy megy az idő – bár lehetnénk éppen öregebbek is egy tízessel, mert elég késői gyerekek vagyunk.
Mácsai Pál: Arra mindenesetre elég a száz év, hogy lássuk, mi változik. Minden, ami nem fontos. De hogy mit jelent egy életív, abban mi éri meg és miért, mi a megkerülhetetlen, vannak e saját utak – ez az ő életében is, a miénkben is felmerül, és a válasz is nemegyszer azonos.
Mácsai János: A világképe, a szemlélete ott van a képekben. Ez már az utókort érinti, és minket személyesen is, ahogy ez az életmű mozgásban van, hatni képes.
Mácsai Pál: Igen, ez kicsit velünk is történik. Apánk egyébként írt is, évtizedeken át. Naplót, ahol ugyanaz a szenvedélyesen szemlélődő és analitikus személyiség rögzíti a mindennapokat, aki a képeket festette. Irónia és életismeret rendezi ezt a hosszú szöveget, felmerült a kiadása is. Amit apám naplóiban olvasni, ma is írhatták volna, az sem a múlt miatt érdekes.
MN: Miről írt?
Mácsai Pál: Mindenről, családról, a szakmájáról, politikáról. Az utóbbiban aztán betűhíven ugyanazok a toposzok, mint ma. Szovjet–amerikai viszonyról, például. Csak a neveket kell kicserélni.
MN: Évtizedek elteltével jobban értik az apjukat?
Mácsai Pál: Van, hogy kevésbé. Végtelen tisztességes volt velünk, sokat tett a családért, de túl sok mindenről mondott le értünk a szakmai életében. Visszanézve ezt sokallom. Hiába, hogy ez igazságtalan, mert az én németórámért, új cipőmért, biciklimért, vacsorámért és gitáromért történt, egyenletesebb lenne az életműve, ha nem dolgozott volna annyit a megélhetésért is. Ha megengedte volna magának, hogy csak azt fesse, ami tényleg érdekli.
Mácsai János: Az elmúlt bő másfél évtizedben, ami a halála óta eltelt, rengeteget foglalkoztam a hagyatékával, ami nemcsak festményekből áll – azok nagy része nincs a család birtokában, eladta, elajándékozta őket –, hanem fotókból, filmfelvételekből, és ahogy Pali mondja, közel négyezer oldalnyi naplóbejegyzésből is. Helyenként kifejezetten mély érzelmekkel telített, sokszor letehetetlen olvasmány, most digitalizáljuk.
Mácsai Pál: E kiállítás éppen azt kívánja bemutatni, hogy ha nem is a festészettel egyenrangú, de mellé léptethető életműve van a fényképezés és a filmezés terén is.
Mácsai János: Engem az izgatott, hogyan lehet ránézni minderre a mából, mi az, amit nem vettünk észre eddig, mi az, aminek torz tükre volt a saját kora. Apám dokumentációs szenvedélye nyomán elgondolkodtam, lehet-e úgy élni, hogy az ember állandóan a „majd”-ra gondol, ami soha nem következik el, illetve biztosan nem úgy, ahogy remélte. Persze ez alkat dolga, de én magam ezekben az ő életében elmerülő éveimben azzal szembesültem, hogy az életemből eltelt idő többszöröse annak, ami még hátra van: és értelmesen telt-e? És mit csináljak azzal, ami még visszavan?
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
