Talán kevesen tudják, hogy Johan Huizinga korszakos jelentőségű, kultikus könyve, A középkor alkonya eddig csak csonkán, vitatható megítélésű fordításokban volt elérhető magyarul. Legyen bármilyen népszerű, és legyen bár történészek és irodalmárok titkos és meghatározó kedvence, az eredeti holland kötetet csak most, megjelenése után száz évvel olvashatjuk teljes terjedelmében a legelismertebb hazai néderlandista, Balogh Tamás fordítása nyomán, ami a Helikon kiadónál jelent meg 512 oldalon.
Pedig Huizinga műve, ami 1919-ben jelent meg Hollandiában, 1924-ben pedig angolul és németül is olvasható volt, 1938-ban Szerb Antalhoz is eljutott, aki igen gyorsan lefordította – hangzott el az Őszi középkor múlt heti bemutatóján a FUGA-ban, amin Balogh Tamás mellett Havasréti József irodalomtörténész, Monostori Tibor történész és Tátrai Júlia művészettörténész vett részt.
A legelső magyar változat nem az eredeti holland, hanem egy rövidített angol kiadás alapján készült, és abban sem lehetünk biztosak, hogy az egész Szerb műve; lehet – bár Balogh erről nincs meggyőződve –, hogy az első másfél fejezeten túl csak a nevét adta hozzá. Huizinga nálunk ekkor már ismert személyiség volt, aki az értelmiség számos alakjára, köztük Cs. Szabó Lászlóra, Illyés Gyulára vagy Bibó Istvánra is nagy hatást gyakorolt, A középkor alkonya nélkül pedig nem született volna meg Szerb két műve, Az udvari ember és A királyné nyaklánca sem. A legtöbben az 1976-os kiadásból ismerik Huizinga könyvét, ami azonban még Szerbénél is gyengébb.
Az új kötet bemutatóján Balogh bepillantást nyújtott Huizinga életébe is: a tudós utálta a keresztnevét, így számos kiadás a Johanból csupán a J. kezdőbetűt tünteti fel. Középiskolai tanárból lett sajátos hangú történetíró, szanszkritista, akit először nyelvészeti, később spirituális érdeklődése irányított. Eltagadhatatlan hatást gyakorolt rá egy kiállítás, a flamand primitívek, többek között Jan van Eyck, Rogier van der Weyden, Quentin Metsys és más 15-16. századi németalföldi festők tárlata Bruges-ben, 1902-ben. Az Őszi középkor egyik híres részlete, az Arnolfini házaspár leírása is ezekről a képzőművészeti inspirációkról tanúskodik, igaz, a könyv ezeknél is erősebben támaszkodik a burgundi udvar francia nyelvű krónikáira és verseire.
Huizinga műve annyira magával ragadó és színes, hogy sokak számára az általa festett kép határozza meg a középkorról kialakított elképzelést. Az embereket mélységes szenvedélyek tartották hatalmukban, és egyformán vallásos fanatizmussal viseltettek a halál, a gazdagság, a szegénység, a lovagiasság és a szerelem iránt.
Ez az a kor, amelyben a királyokat és az államférfiakat éppoly elevenen foglalkoztattak a babonák és a mágikus víziók, mint az egyszerű parasztokat.
Huizinga úttörő volt a kor megrajzolásában, amikor a történészek megszokott forrásain túl a kor irodalmához, megbízhatatlannak vélt krónikásaihoz és művészeti alkotásaihoz fordult inspirációért. „Hatásának titka, hogy Huizinga sokoldalú tudósi felkészültsége mély emberi érzékenységgel és személyes érintettséggel párosul” – állítja a fülszöveg. A szerző ugyanis elhunyt feleségének ajánlotta a könyvet, a gyász pedig, ha rejtetten is, fellelhető a lapokon.
Talán nem kell részletezni, hogy a sokak által olvasott Huizinga-kötet miért érdemelte meg az új fordítást, de érdemes néhány mondatot szólni az új címről. Miként a könyvbemutató beszélgetésen is elhangzott, gyakran A középkor alkonya jön az ember szájára. „Sokaknál kiverte a biztosítékot, de én az eredeti holland címet szerettem volna lefordítani, amibe Huizinga nem a középkor egy korszakát hangsúlyozta, hanem a középkor őszi pompáját” – mondta a fordító, aki szerint a holland cím is szokatlan, a magyar klasszikussá vált már, de az Őszi középkor mégis közelebb áll a szerző akaratához, és idővel elkerülhetetlen, hogy ezt is megszokjuk majd.
Johan Huizinga: Őszi középkor. Helikon Kiadó, 2022, 512 oldal
