Mit tehetnek a zenészek a stressz és a kiégés ellen?

Lehet egészségesen zenélni egy életen át, de ehhez nem elég egyenes háttal ülni és nem vezetnek sikerre a testkínzó nyújtógyakorlatok meg a hosszúra nyújtott hangszergyakorlás sem. A test és a lélek összehangolására van szükség.

Miközben az éneklés és a zenélés segít az érzelmek kifejezésében, csökkenti a stresszt, fejleszti a kognitív képességeket és valóságos tűzijátékot idéz elő az agyi aktivitást jelző monitorokon, egy 2019-es brit kutatás szerint a zenészek négyötöde érzi úgy, a szakmája mentális egészségkrízissel küzd.

A klasszikus zene minden más műfajnál kötöttebb struktúrákat igényel, erős intézményi rendszerrel, egységesített oktatással és katonás rendben sorakozó szereplőkkel: karmesterekkel, szólistákkal és zenekari játékosokkal. Több karmester mondta már, hogy egy szimfonikus zenekarban csak tekintéllyel lehet rendet tartani, és sok zenésztől hallottam, hogy ez nekik nehézséget okoz. Nem egyszerű a szólistáknak sem, hiszen a koncerttermekből jószerével kiveszett az improvizáció, a legfőbb erény pedig a kottahű, precíz játék lett – a hiteles kifejezésmód mellett, ahova viszont csak önazonosan lehet eljutni. Míg a 19. századi zongoristák jó részének eljátszhatatlan volt Liszt Ferenc egyik-másik darabja, a mai zenészek technikai felkészültsége új csúcsokat ostromol.

De milyen áron? Schumann egy maga szerkesztette feszítő eszközzel tette tönkre a kezét, amikor a nagyobb hangközök elérésével próbálkozott. Jacqueline du Pré teste tiltakozott az ünnepelt csellóvirtuóz szerepe ellen, a sclerosis multiplex, miként Máté Gábor A test lázadása című könyvében spekulál, lelki elfojtásainak szövődménye lehetett. Ma sok zenész szed bétablokkolót a színpadi drukk kezelésére, és egyes zenetanárok kamaszkorú növendékeiknek is tucat számra adnak a vényköteles gyógyszerből, hogy megküzdjenek a lámpalázzal. A vérnyomáscsökkentőnek egyszerre van valós és placebohatása, s egy idő után az illető úgy érzi, a fellépés már nem menne nélküle. Professzionális muzsikusok visszatérő rémálmai között szerepel, hogy belesülnek az előadásba, elejtik a hangszerüket vagy elesnek a színpadon. Nem egy karrier szakad félbe kézremegés, pánikroham vagy szorongás miatt, a rézfúvósoknál a tönkrement rekeszizom, a vonósoknál gerincproblémák okozhatnak bajt. Ám lehet ezt másképp is csinálni.

Amikor ég a ház

Kepes Juli több mint húsz éve foglalkozik Alexander-technikával. „A technika nem gyakorlatsor vagy torna, hanem tanulási folyamat. A módszernek fontos része a »nemcsinálás«, a maladaptív megszokások elengedése” – mondja. Megalkotója, F. Matthias Alexander ausztrál színész azután kezdett foglalkozni a test és lélek egységét szem előtt tartó módszerrel, hogy gondjai akadtak a hangjával a színpadon. Azokban az években, amikor Freud első értekezéseit írta a pszichoanalízisről, Alexander a tükör előtt gyakorolta a beszédet, hogy tudatos kontrollt szerezzen maga felett. Ahelyett, hogy a korrekt mozdulatokat végezte volna, arra törekedett, hogy elhagyja a rossza­kat. A módszer a negyvenes évektől hódított Amerikában és Nagy-Britanniában, olyan személyiségek is elsajátították, mint Aldous Huxley, Paul Newman, John Cleese, Paul McCartney, Madonna és Sting.

Az Alexander-technika nem izomerősítés vagy nyújtás, hanem a könnyed, természetes mozgás elsajátítása útján szolgál a lelki és a testi feszültségek feloldására. Olyan módszer, amely a hibás testtartási és mozgási szokások tudatosításával új minták kialakítására törekszik. Egy Alexander-órán a páciens megfigyeli a saját testműködését, ráébred a rossz beidegződéseire, és az instruktor segítségével, aki kézzel és szóban is asszisztál, tudatosan elengedi azokat (inhibition). Majd ezután megerősítik az új, immár helyes tartást (directing).

A cél, hogy a tanítvány idővel egyedül is képes legyen a saját teste megújult, tudatos használatára.

A módszer művelői állítják, a kényszertartások a lelki folyamatokra, de még a személyiségre is hatnak: ezért mondjuk, hogy valaki „fenn hordja az orrát” vagy „tartása van”. Az Alexander-technika nem csak a zenészek számára, de a PTSD és a pánikbetegség esetében, dadogás, nyak- és hátfájás, valamint krónikus fájdalmak ellen is eredményes lehet, az időskorúak esetében pedig segít az egyensúlyérzék fejlesztésében. Nincsenek gyakorlatszerűen végzendő elemei, a pihenésre szolgáló hanyatt fekvés kivételével, amit felhúzott térdekkel, a talajjal érintkező talppal kell végezni. „Nem olyan egyszerű – mondja a szakember – hanyatt feküdni és ellazítani mindent. Ha bizonyos izmok túl lelkesek, a mélyizmok kevésbé érvényesülnek a tartásban és a mozgásban, mint kellene. A leggyakoribb példa a csuklyás izom túlműködése, amit a »fight or flight«-reflex is okozhat. Ehhez nem kell megjelennie a kardfogú tigrisnek, a mindennapi stressz is kiválthatja.”

 

Kepes Juli (jobbra) bemutatja

Fotó: Palásti Gergő

Kepes Juli tinédzserként jazzt énekelt és táncolt, egy térdsérülés és egyéb akadályok azonban hátráltatták az előremenetelét. „Az érettségi után egy évet töltöttem Izraelben, ahol egy amerikai énekes lánytól hallottam először a New York-i zeneiskolákban tanított Alexander-technikáról.” Miután maga is alkalmazta a módszert, a tizennégy éves kora óta tartó térdproblémája néhány hónap alatt megszűnt. Hamarosan Los Angelesben folytatta a módszer tudományos elsajátítását. „Az alapképzés három évig, nappalin zajlik, a diplomát 1600 gyakorlati óra, sok elméleti oktatás, fél év szupervízió és szakdolgozat fejében lehet átvenni. Én összesen hat évet tanultam.” Miután hazatért Magyarországra, a Kortárs Táncművészeti Főiskolán és a Színművészetin tanított, és elindította a magán­praxisát, ahol sok ülőmunkát végző megkereste, és egy idő után annál több zenész. „Jelenleg a klienseim 60–80 százaléka muzsikus. Sajnos sokan akkor fordulnak hozzám, amikor »ég a ház«. Szereljem meg őket, különben műteni kell.” Nem egy esetben hamar kiderül, hogy egy ínhüvelygyulladás, befagyott váll vagy gerincprobléma mögött szorongás vagy más lelki baj áll.

„Először is arra törekszem, hogy megértsék, a testük nem ellenség, amelyet le kell fojtani” – mondja Kepes Juli. A zenében is sok példát találunk arra, hogy mennyire fontos a holisztikus szemlélet. Havas Kató, aki majdnem elhagyta a pályát az elviselhetetlen lámpaláz miatt, már a múlt század közepén kidolgozta a könnyed és szorongásmentes hegedülés módszertanát, Yehudi Menuhin pedig tanítványai körében is népszerűsítette az Alexander-technikát.

A hibázással is hadilábon áll a zeneoktatási rendszer. Mivel a cél a nagy művek minél tökéletesebb eljátszása, a fiataloknak rendezett versenyeken legelőször a hanghiba nélküli előadásokat tudják díjazni, a belesülésnél pedig nincs rosszabb. „Ha jól meggondoljuk, szürreális, hogy az számít jónak, aki nem téveszt.” Kepes Juli szerint az előadóművész-képzésben is érvényes az a mechanizmus, amelyet divatos szóval „transzgenerációs traumának” nevezhetünk. Hiszen már a tanár, s annak a tanára is szigorú fegyelemben tanult, a megkínzott művész toposza Haydntól, Mozarttól napjainkig tartja magát.

Az Alexander-technika nem csak abban segít, hogy a zenész helyesebb testtartást vegyen fel, vagy enyhítsen a hegedű, a fuvola vagy a nagybőgő tartásából fakadó aszimmetrikus terhelésen. „A figyelem minősége a legfontosabb. Nem elég a kézre figyelni, és nem vezetnek eredményre a mechanikus nyújtások sem, mert a zenész nem a kezével zenél. Az egész ember zenél.”

Megküzdési stratégiák

„A kiégéssel foglalkozó cikkek általában nem említik a zenészeket vagy a művészeket a veszélyeztetett szakmák művelői között, de a kiégés okai között számos olyat találunk, ami érinti őket: túlzott perfekcionizmus, az egyértelmű visszacsatolás és az öröm hiánya” – vélekedik Tokai Dalma pszichológus, akinek elsődleges kutatási területe a tehetséggondozás, korábban a Snétberger Központ gyerekeivel is foglalkozott. „A muzsikusok, ahogy a pedagógusok vagy a szociális munkások, a személyiségükkel dolgoznak. Egy zenész könnyen megmagyarázza magának, hogy a zenéléssel »kimunkálja« a stresszt, valójában ehhez igen nagyfokú tudatosság szükséges.”

A pszichológus szerint sok zenész azért nem mer szakemberhez fordulni a színpadi drukk, a szorongás vagy a kiégés miatt, mert úgy érzi, ez annak a jele, hogy nem elég jó. „Gyakran tapasztalom akár negyven-ötven éves embereknél is, hogy hiába van mögöttük több évtizedes szakmai működés, évi több tucat koncert, még mindig hordozzák az első zenetanáruktól szerzett traumákat.” Tokai Dalma problémának látja azt is, hogy az előadó-művészeti lét része az éjszakázás, és itt nem is feltétlenül kell az alkoholfogyasztásra gondolni. „A legfontosabb stresszkezelési technika, pihenni egy nagyot.” Azt is kevesen engedhetik meg maguknak, hogy egy időre, akár csak egy hétre vagy egy hónapra, vagy mint Hilary Hahn hegedűművész, egy évre letegyék a hangszert, és másból merítsenek energiát.

A sikerekkel sem mindig könnyű megküzdeni, de mi van a kudarcokkal? Sok zenész retteg, hogy leejti a hangszerét, még gyakoribb a hangtévesztéstől vagy a memóriazavartól való félelem. „Több stratégia létezik az úgynevezett negatív automatikus gondolatok leküzdésére. Ilyenkor meg szoktam kérni az illetőt, hogy gondolja végig, mi történne, ha ez bekövetkezne. Fontos észrevenni, milyen káros, hogy a hibázáshoz ilyen fokon kapcsolódik a szégyen­érzet.” Két kulcsfogalom van: önismeret és tudatosság.

Visszanyerni a hangot

Egy hazai szimfonikus zenekar hegedűse, nevezzük Tamásnak, a járvány ideje alatt tapasztalta először a kiégés jeleit. Húsz éve dolgozik a munkahelyén. Felkereste Kepes Julit, akinél beszélgetéssel kezdődött a kezelés. „Már itt fontos felismeréseim voltak arról, hogyan állok a hangszerjátékhoz, és milyen motivációim vannak.” Tamás szerint a megfelelési kényszer a szakmában népbetegség, de az egyetemeken nem tanítják meg, hogy hogyan lehetne együtt élni a perfekcionizmussal, a lámpalázzal vagy a stresszel. „Az általános nézet szerint az egyetlen mód az alaposabb felkészülés.” Ez egybevág egy másik muzsikus szavaival, aki szerint, ha valakinek remeg a vonója vagy görcsöl az ujja, azt a tanácsot kapja, hogy gyakoroljon többet. „De ez csak egy része az egésznek.” A legtöbb muzsikus, ahogy Tamás is, euforikus állapotban megy el az első alkalom után.

„Általában azt kérdezik: miért nem oktatják ezt az egyetemen?” –

mondja Kepes. Sokan elsírják magukat, mert eddig úgy tanulták, hogy ők porszemek a gépezetben.

Kepes Juli és Tokai Dalma reméli, hogy nem kell nemzedékeket várni, míg átalakul az egészség szemlélete a zeneoktatásban és a zenészszakmában. „Ez a változás alulról indul, és amikor elér egy kritikus tömeget, áttöri az ajtókat” – mondja Kepes, aki Fassang László orgonaművésszel közösen indította el a Zenélj szabadon! programot. „A zene semmi az ember nélkül, és ha az ember nincsen jól, akkor az a zenének sem tesz jót.”