Hjalmar Bergman a svéd próza és dráma egyik klasszikusa. A történetcsokor első darabjában egy svéd vidéki kisvárosban járunk, a múlt század elején, a szerző legjobban sikerült elbeszéléseinek idején. Bergman a realizmust fantasztikummal, a vígjátékot mély tragédiával vegyítő írásmód mestere. A Nagymama és az Úristen egy matriarcha életét és elmúlását, egy társadalom átrendeződését tárja elénk.
Jon Fosse – Bjørnstjerne Bjørnson, Knut Hamsun és Sigrid Undset után – a negyedik norvég szerző, aki elnyerte a legrangosabb irodalmi elismerést. A díjat odaítélő bizottság indoklása szerint a kimondhatatlant szólaltatja meg.
„Meg akarom neked mutatni a világot, a maga valóságában, ahogy itt van a szemünk előtt, folyamatosan. Csak így tudom én magam is felfedezni” – írja Knausgård a születendő lányának szóló levélben, amelyet a könyvben háromszor húsz rövid esszé követ.
"Megpróbáltam magam szabaddá írni mindentől, ami megköt" - fogalmaz Karl Ove Knausgård: Harcom című regényfolyamának utolsó kötetében, a Harcokban.
Az önéletrajzi regényfolyam hatodik (záró) kötetét a magyar közönség szinte pontosan tíz évvel az eredeti megjelenése után veheti kézbe. A könyv egy olyan rendkívüli vállalkozás lenyomata, összegzése, amelynek a hatása azóta is érzékelhető az irodalomban, holott a regények megjelenése idején több kritikai jóslat utalt arra, hogy a Knausgård-jelenség tiszavirág-életű lesz.
Domsa Zsófia írása a Knausgård-jelenségről és a Harcom ötödik kötetéről.
„Minden írás főszabálya, hogy lehet írni unalmas dolgokról, de nem unalmasan.” Ez a Harcom ötödik kötetében Ragnar Hovlandtól idézett gondolat akár a teljes kötet mottója lehetne. A regény lapjain ugyanis egymást követik a szóra sem érdemes hétköznapok, a The New Yorker kritikusa mégis így fogalmazott: „Még amikor untam, akkor sem tudtam letenni.”
