KÖNYVMELLÉKLET - Interjú

„Sötétséget inni”

Linda Boström Knausgård: Napfénykór

  • Domsa Zsófia
  • 2025. június 11.

Könyv

A regény egyszerre felkavaró, fájdalmas és mélyen elgondolkodtató. Nem elsősorban azért, mert újabb részleteket tudhatunk meg annak a házassági válságnak a történetéről, amelybe Karl Ove Knausgård önéletrajzi sorozatai révén több százezer, önmagát olykor kukkolónak érző olvasó kaphatott betekintést szerte a világon.

A svéd szerzőnő korábban magyarul megjelent, önéletrajzi elemeket fikcióval vegyítő regényeihez képest (Isten hozott Amerikában, 2020; A Helios-katasztrófa, 2022) a Napfénykór egyértelműen valóságirodalom: Linda 2013 és 2017 között zajlott pszichiátriai (kényszer)kezelésének memoárja. A másképp nem gyógyítható, súlyos depressziót – amelynek a mélypontját nála egy terhesen elkövetett öngyilkossági kísérlet jelentette – számos európai országban úgynevezett elektrokonvulzív terápiával kezelik. A módszer hétköznapi neve elektrosokk, és bár a Napfénykór nem más, mint egyetlen elkeseredett tiltakozás a bennünk Csáth Géza-i asszociációkat keltő, embertelen eljárás ellen, a skandináv kórházakban mégis elterjedt, modern orvostudományi beavatkozás. Az időszakosan ismételt kezelés során az altatásban lévő beteg fejébe kontrollált mennyiségű áramot vezetnek, ezzel epilepsziás rohamot váltanak ki, ami általában képes az agy kóros elektromos működését rendbe hozni.

„Azt mondták, a kezelés kíméletes, olyan, mintha újraindítanák a számítógépet. Tényleg ilyen ocsmány hasonlatokkal éltek” – támad a kényszerkezelést elrendelő orvosok ellen az elbeszélő már a regény első lapján. A módszer inkább olyan, mintha feldobnánk a levegőbe egy kártyapakli lapjait, bízva abban, hogy leesve majd a játék szabályai szerint, jobban kapcsolódnak egymáshoz. A regény ezekből a véletlenszerűen egymásra hulló lapokból, a múlt, a gyerekkor, a családi élet emlékképeiből és a kórházban töltött jelen élményéből épül fel. Az emlékezés folyamata nemcsak a regény formáját, hanem a témáját is meghatározza, az emlékezetkiesés ugyanis az elektrokonvulzív terápia legjellemzőbb és legkellemetlenebb mellékhatása. „Író vagyok, és szü̈kségem van az emlékeimre” – védekezik a beteg írónő, mire az orvos nyeglén odaveti: „ki is találhat dolgokat. Az írók azt szokták, nem?” Linda dührohamot kap, az orvosra támad, és bár az ezt követő szigorítások hónapokkal visszavetik az írónő szabadulását, mégis legszívesebben vele együtt ugranánk az orvos torkának mi is.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyos valóságot arról, hogy nem, a nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésen.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.