Kedves Olvasónk!
A Sorköz sorozatában a Narancs régi, irodalmi, művészeti tárgyú cikkeinek legjavát bányásszuk elő lapunk archívumából.
Mit olvastunk és miért 5, 10, 20 évvel ezelőtt, és mit gondoltunk róla? Mi marad abból, amit mi írtunk (az újságba), és mi abból, amit más (az örökkévalóságnak)? Élje velünk újra a magyar írott kultúra közelmúltját!
Az alábbi remek cikk a Magyar Narancs 2020. szeptember 3-i számában jelent meg.
„Minden írás főszabálya, hogy lehet írni unalmas dolgokról, de nem unalmasan.” Ez a Harcom ötödik kötetében Ragnar Hovlandtól idézett gondolat akár a teljes kötet mottója lehetne. A regény lapjain ugyanis egymást követik a szóra sem érdemes hétköznapok, a The New Yorker kritikusa mégis így fogalmazott: „Még amikor untam, akkor sem tudtam letenni.”
És még hosszan sorolhatjuk a hasonló ellenmondásokat, amelyek Karl Ove Knausgård hatkötetes regényfolyamához kapcsolódnak. Eldöntetlen ugyanis a regény viszonya a valósághoz, az íróval azonos nevű énelbeszélő szavahihetősége és a szöveg műfaja is. Az olvasás motivációja szintén ingadozik a mások életét kukkoló pletykaéhség, az esztétikai elragadtatás és a lélektani azonosulás között. A Knausgård-jelenséghez tartoznak a közéleti viták, az irodalomelméleti definíciós próbálkozások, a magukat kellemetlenül érző családtagok reakciói, és még a kínos részleteken csámcsogó sajtó is. A regényfolyamot szinte lehetetlen elválasztani a fogadtatásától. Ahogy maga Knausgård fogalmaz: olyan nincs, hogy „a könyv maga”.
Az irodalomelméleti recepció elbizonytalanodása is jelzi Knausgård vállalkozásának egyediségét. Az első kötetek norvégiai megjelenését övező médiafelhajtás igen sajátos irodalmi helyzetet generált, a sajtó ugyanis felkutatta és megszólaltatta az író kipellengérezett családtagjait, regényének anonimizált szereplőit. A harmadik, negyedik és ötödik kötet megírását erősen befolyásolta ez a közeg. Knausgård a sajtót kizárta és szigorú munkatempót diktálva magának, mindössze nyolc hét alatt készült el az eredeti kiadásban 550 oldal terjedelmű ötödik kötettel.
„Szinte bármit írtam, bizonyos értelemben róla szólt”
Az Álmok (Patat Bence kitűnő fordításában) a felnőtté válás tizennégy évét, az 1988-tól 2002-ig tartó időszakot foglalja magába. Annak a jobbára kronologikusan összefoglalt időnek a leírása, melyet a regény főhőse Bergenben tölt, s amiről a regény bevezető soraiban úgy ír, mintha alig emlékezne néhány eseményen és benyomáson kívül másra. A több mint hatszáz oldalas regényt kezünkben tartva, már itt gyanút foghatunk az elbeszélő őszinteségét illetően, valamiért mégis hiszünk a valósághű, részletgazdag leírásoknak, és feszült figyelemmel követjük egy Karl Ove Knausgård nevű – saját szavaival – „vidám, kedélyes, sekélyes fickó” hétköznapjait.
Ez a Karl Ove eleinte a bátyján élősködő egyetemi hallgató, a bergeni íróképző ambíciókkal teli, de sikertelen diákja. Bölcsész tanulmányait később már jobb eredményekkel végzi, de egyetemi pályáját csak hosszú megszakításokkal, már öregnek számító diákként fejezi be. A szinte napról napra részletesen ábrázolt íróakadémiai év után, a regény második felének a tempója megváltozik, és az egyetemi évekről, az újságírásról, Tonje Aursland-nal kötött házasságáról és annak felbontásáról nagyobb időbeli ugrásokkal vezeti az olvasót.
Karl Ove életének értelme az irodalom. A prózaírást mint álmot egyre reményvesztettebben kergető, de soha be nem futó, íróbarátait irigykedve szemlélő felnőtt férfi kezdi belátni, hogy annál többre, mint hogy irodalomkritikus legyen, talán nem viheti. „Tudtam írni az irodalomról (…), de magam nem tudtam létrehozni.” Az Álmok történetének végén mégis megjelenik Karl Ove első regénye, amely állítása szerint nem kap komoly figyelmet. (A valóságban azonban Knausgård első regénye kritikai siker volt.)
A regényfolyam egyik legfontosabb eleme Karl Ove ambivalens viszonya apjával. A temérdek, részletesen elmesélt bergeni hétköznap mellett úgy tűnik, hogy az első kötetből ismert démoni apakép immár nem befolyásolja a felnőtté váló fiút, ám a könyv utolsó szakasza rácáfol erre a benyomásra. „Ezen a héten kétszer is láttam, de még mindig nem vagyok benne biztos, hogy tényleg meghalt” – vall az elbeszélő a temetési beszédet előkészítő lelkésznek az apjától való viszolygásáról. Nem tudni, mi a nehezebb a regény főhőse számára: a fejébe vésődött zsarnoki apaképet vagy a kocsmatöltelék emberi roncs emlékét feldolgozni. Az apa keresztneve nem véletlenül marad kimondatlan tabu a hatodik kötetig. A név misztikumát fokozza, hogy a temetési programban véletlenül elírt családi név megkönnyebbüléssel tölti el Karl Ovét, s felmenti az apával való azonosulás terhe alól. Ami ugyanakkor elkerülhetetlen folyamat. Karl Ove a diákévei során módszeresen issza le magát, és szándékosan veszti el a kontrollt önmaga felett. Egy ponton azt is belátja, hogy apja életének tragédiáját az apaszerepre való felkészületlenség okozta. Ez az a feladat, amellyel később Karl Ove is megküzdeni kényszerül, s amelyet az első kötet bevezető részében harcnak nevez. Az ötödik kötet tanulsága szerint a cím (eredetiben Min kamp) jelentheti az apa képével folytatott küzdelmet és az írói válságban való vergődést is. És egyben árnyalja, hogy a címadás egyszerűen a Mein Kampfra utaló médiahúzás lenne, amivel sokan megvádolták a szerzőt.
Az ördög szövetségeseként a küklopszok földjén
Knausgård reality irodalma az irodalomelmélet számára is feladta a leckét. „Nem irodalom, hanem irodalomtörténet” – írja Hans Hauge dán irodalomkritikus az ötödik kötetről szóló recenziójában. Kijelentését érthetjük úgy is, hogy a Harcom olvasóiként a regény műfaji megújulásának lehetünk részesei. Ugyanakkor a valóság és a fikció közötti határvonal elmosódása, a társadalmi és magánéleti tabukat levetkőztető őszinteség még a szakavatott olvasókból és kritikusokból is vegyes reakciókat vált ki. Knausgård regényfolyamát jobb híján nevezték már irodalmi kentaurnak is, „regénytest életrajzi fejjel, mégis kerek egész” – írta róla Arne Melberg svéd irodalomtudós. Egy kritikusabb megközelítés szerint az önéletrajzi elemek pusztán hatáseszközök Knausgård regényében, a Harcom-jelenség valójában performatív biografizmus. Elterjedt fogalommá vált a dán Poul Behrendt által bevezetett „kettős szerződés”, amely arra a bizonytalansági helyzetre utal, amelyben az olvasó nem tudja eldönteni, hogy valósággal vagy fikcióval találkozik-e a könyv lapjain. Behrendt még tovább lépett, és a Harcom-kötetek eddig megjelent, minden bizonnyal legértőbb olvasatát adja 2019-es tanulmánykötetében. Egyik legfontosabb érve, hogy a Harcom csak látszólag cselekmény nélküli szöveg, véleménye szerint különösen a második kötet szerkezetének van kulcsszerepe az egész regényfolyam megértése szempontjából. Ennek a kötetnek a közepén, logikátlan módon közbeékelve jelenik meg az az 1999-es esemény, amely Karl Ove sorsdöntő találkozását írja le második feleségével, Linda Boströmmel, és amelynek időrendben a magyarul most megjelent ötödik kötetben kellene szerepelnie.
A norvég szerző elbeszéléstechnikája lebilincselő, a bergeni zuhogó esőt, a diáklakások nyomorúságos állapotát vagy a konyhában kaparászó patkány elpusztítását éppoly élvezetesen írja le, mint az életét felkavaró érzelmeket, az írótársakkal való beszélgetéseket, berúgásokat. Minden mondata rácáfol arra, amit oly sokszor állít magáról az ötödik kötet lapjain: ostoba, üres formának tartja magát, aki csak a valóságról, és azon belül is csak a saját életéről képes írni.
A Harcom ötödik kötete látszólag a writer’s block minden bugyrát megtapasztaló, íróálmához mégis ragaszkodó férfi meddő próbálkozásait tárja elénk. Míg a negyedik rész leegyszerűsítve arról szólt, hogy nem tud lefeküdni senkivel, az ötödik kötetben arról vall, hogy írni nem képes, viszont könyvtárnyi regényt olvas. A Bergenben töltött tizennégy év alatt, mint a szivacs magába szívja a világirodalmat a klasszikusoktól a kortárs modern norvég irodalomig. Proust, Dante, Flaubert, Joyce, valamint a norvég Tor Ulven és a svéd Stig Larsson – aki nem azonos Stieg Larssonnal, a Millennium-trilógia írójával – a legtöbbet hivatkozott nevek az ötödik kötet lapjain. (A gyakran irigykedve felhozott íróbarátok közül Espen Stueland külföldön kevésbé ismert, Tore Renberg és Tomas Espedal regényei viszont magyarul is olvashatók.)
Az egyik legszembetűnőbb irodalmi referencia a norvég Knut Hamsun Éhség című, 1890-ben megjelent önéletrajzi regénye, a nyugati irodalom kora modern mérföldköve. Hamsun énelbeszélésének főhőse Oslo, akkori nevén Kristiania utcáin hónapokig tengeti életét az éhhalál szélén, miközben az írásból próbál pénzhez jutni. Az Éhség egy város regénye, melyben az éhezés a főhős írói érzékenységét fokozza. Knausgård-nál a város Bergen, az éhezés helyett pedig az alkohol az önroncsolás, az érzékenység fokozásának eszköze. Az írói válság és a folyamatos önreflexió, és a mindezt megörökítő szöveg ereje ugyanaz.
Sokakat provokál a szöveg őszintesége, Knausgård szégyenérzete, ugyanakkor a bűnbánat hiánya. Norvégiában Knausgård-kód címmel leleplező pamflet jelent meg, amely Knausgård-t narcisztikus irodalmi szemfényvesztőnek titulálta. A legnagyobb svéd napilap hasábjain pedig a Harcom negyedik kötetében is megörökített, egy 13 éves diáklánnyal folytatott viszonya miatt irodalmi pedofíliával, nőgyűlölettel, látens homoszexualitással vádolták, továbbá a terrorista Anders Behring Breivikhez hasonlították. Az akkor még Svédországban lakó író válaszesszéjében a mitológiai küklopszokhoz hasonlította a szűk látókörű svédeket.
Knausgård, aki egyébként számos interjúban beszél őszintén a Harcom megírása és megjelentetése körüli személyes gyötrelmeiről, többnyire nem hagyja magát feldühíteni a regényeivel kapcsolatos értetlenkedő megszólalásoktól. Exfeleségének, Tonjénak adott rádióinterjújában bevallotta, hogy barátaihoz, családtagjaihoz való viszonyát áldozta fel azért, hogy műve sikerüljön, és úgy érzi, az ördöggel szövetkezett a Harcom-regények megírására.
