Könyv

Az erőteljes közelség

Karl Ove Knausgård: Harcok – Harcom 6.

  • Domsa Zsófia
  • 2021. szeptember 15.

Kritika

Az önéletrajzi regényfolyam hatodik (záró) kötetét a magyar közönség szinte pontosan tíz évvel az eredeti megjelenése után veheti kézbe. A könyv egy olyan rendkívüli vállalkozás lenyomata, összegzése, amelynek a hatása azóta is érzékelhető az irodalomban, holott a regények megjelenése idején több kritikai jóslat utalt arra, hogy a Knausgård-jelenség tiszavirág-életű lesz.

„Jöjj ki a szabadba, barátom” – idézi Knaus­gård a regényében Hölderlin egyszerűen hangzó felszólítását. A Harcom közel négyezer oldalán át a mű keletkezésekor a negyvenes évei­ben járó norvég író ennek az imperatívusznak tesz eleget. A hatodik kötet zárómondata – „igazán élvezem, hogy nem vagyok író többé” – is ezt az emberi és művészi felszabadulást örökítette meg, kétségbe ejtve a Harcom-rajongókat. Ma már tudjuk, hogy Knausgård folytatta az írást, négykötetes évszakciklusa, esszékötete, művészetelméleti előadásai és szépirodalmi regénye is jelent meg az elmúlt tíz évben.

A pályaelhagyásra vonatkozó befejezés még ennek tudatában is különös, zavarba ejtő. Az utolsó Harcom-kötet több mint ezer oldalának ugyanis dramaturgiai szempontból is egyik legfontosabb mozgatórugója az a kíméletlen elszántság, ahogy Knausgård végigküzdötte magát a teljes regény megírásán. „Ebben a könyvben megpróbáltam magam szabaddá írni mindentől, ami megköt, elsősorban talán az apámmal való köteléktől.” Ehhez szükség volt arra, hogy a regény műfaján túllépve, a valóság mellett kötelezze el magát. Knausgård szigorú ars poeticája nemcsak saját magával szemben volt kíméletlen, hanem a regény érdekében kockára tette legdrágább emberi kapcsolatait is: „Örülök Lindának, és örülök a gyerekeinknek. Sosem fogom megbocsátani magamnak azt, aminek kitettem őket, de most már megtettem, s ezzel együtt kell élnem.” A szövegből azonban nem derül ki, mi sarkallta (szerződés vagy más külső kényszerítő körülmény?) az irodalmi élveboncolásra, és miért dolgozott elképesztő tempóban, olykor napi tíz oldalt megírva, a regényen. Az alkotás kényszere paradox módon az írói szereptől való szabadulásból fakadt, és a regény műfaji határainak kitágításához, egy irodalmi szemléletváltáshoz vezetett.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.