Az erőteljes közelség

Karl Ove Knausgård: Harcok – Harcom 6.

Az önéletrajzi regényfolyam hatodik (záró) kötetét a magyar közönség szinte pontosan tíz évvel az eredeti megjelenése után veheti kézbe. A könyv egy olyan rendkívüli vállalkozás lenyomata, összegzése, amelynek a hatása azóta is érzékelhető az irodalomban, holott a regények megjelenése idején több kritikai jóslat utalt arra, hogy a Knausgård-jelenség tiszavirág-életű lesz.

„Jöjj ki a szabadba, barátom” – idézi Knaus­gård a regényében Hölderlin egyszerűen hangzó felszólítását. A Harcom közel négyezer oldalán át a mű keletkezésekor a negyvenes évei­ben járó norvég író ennek az imperatívusznak tesz eleget. A hatodik kötet zárómondata – „igazán élvezem, hogy nem vagyok író többé” – is ezt az emberi és művészi felszabadulást örökítette meg, kétségbe ejtve a Harcom-rajongókat. Ma már tudjuk, hogy Knausgård folytatta az írást, négykötetes évszakciklusa, esszékötete, művészetelméleti előadásai és szépirodalmi regénye is jelent meg az elmúlt tíz évben.

A pályaelhagyásra vonatkozó befejezés még ennek tudatában is különös, zavarba ejtő. Az utolsó Harcom-kötet több mint ezer oldalának ugyanis dramaturgiai szempontból is egyik legfontosabb mozgatórugója az a kíméletlen elszántság, ahogy Knausgård végigküzdötte magát a teljes regény megírásán. „Ebben a könyvben megpróbáltam magam szabaddá írni mindentől, ami megköt, elsősorban talán az apámmal való köteléktől.” Ehhez szükség volt arra, hogy a regény műfaján túllépve, a valóság mellett kötelezze el magát. Knausgård szigorú ars poeticája nemcsak saját magával szemben volt kíméletlen, hanem a regény érdekében kockára tette legdrágább emberi kapcsolatait is: „Örülök Lindának, és örülök a gyerekeinknek. Sosem fogom megbocsátani magamnak azt, aminek kitettem őket, de most már megtettem, s ezzel együtt kell élnem.” A szövegből azonban nem derül ki, mi sarkallta (szerződés vagy más külső kényszerítő körülmény?) az irodalmi élveboncolásra, és miért dolgozott elképesztő tempóban, olykor napi tíz oldalt megírva, a regényen. Az alkotás kényszere paradox módon az írói szereptől való szabadulásból fakadt, és a regény műfaji határainak kitágításához, egy irodalmi szemléletváltáshoz vezetett.