(Az első részről lásd: Lesz még egy életünk, Magyar Narancs, 2023. június 13.) Ezzel azonban a következő kötetekig kell várnunk. Az öröklét farkasaiban ugyanis épp csak felbukkan a hatalmas csillag a regény végén, és alig bolygatja meg a főszereplők életét. Ettől még bőven akad a regényben nyugtalanító elem, amelyek az előző kötethez hasonlóan összefüggéseket sejtetnek a világot irányító emberfeletti erőkről. Dacára a Hajnalcsillaghoz való laza kapcsolódásnak, Az öröklét farkasait nem ajánlott az első kötet ismeretének hiányában olvasni, sőt a 830 oldal során gyakran ébredhet bennünk az a gondolat is, hogy ez a regény a teljes, ötrészesre tervezett sorozat ismeretében nyer majd igazán értelmet. Egyelőre csak sejteni lehet, hogy mi lesz fontos, hogy mit érdemes a számos, részletgazdagon leírt esemény vagy esszéisztikus gondolat közül alaposabban az emlékezetünkbe vésni. Ily módon Knausgård próbára teszi az olvasót, bízva nemcsak abban, hogy több száz, összességében pedig több ezer oldalon kitart mellette, hanem hogy képes kellően összpontosítani is. Az önéletrajzi írás alapkövévé vált hatkötetes Harcom alapján azonban sejthetjük, Knausgård nem tart attól, hogy elveszti olvasói türelmét és bizalmát, és a Hajnalcsillag-sorozattal minden eddiginél nagyszabásúbb tervet valósít meg. Ebben a megalomániás és kompromisszumot nem ismerő vállalkozásban ez a könyv kapta azt a szerepet, hogy a befogadás határait tágító vásznat feszítsen ki a világvége-jóslat köré oly módon, hogy a csillag felbukkanásának előzményeivel ismertet meg bennünket időben egészen a hetvenes évekig visszamenve, a földrajzi teret Norvégiáról Oroszországra bővítve. A regény ugyanakkor számos szépirodalmi utalásával és esszéisztikus passzusával a Hajnalcsillag-jelenség eszme- és tudománytörténeti hátterét is felvázolja.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
