Miben rejlik Knausgård önarcképének ereje?

"Megpróbáltam magam szabaddá írni mindentől, ami megköt" - fogalmaz Karl Ove Knausgård: Harcom című regényfolyamának utolsó kötetében, a Harcokban.

Az önéletrajzi regényfolyam hatodik (záró) kötetét a magyar közönség szinte pontosan tíz évvel az eredeti megjelenése után veheti kézbe. A könyv egy olyan rendkívüli vállalkozás lenyomata, összegzése, amelynek a hatása azóta is érzékelhető az irodalomban, holott a regények megjelenése idején több kritikai jóslat utalt arra, hogy a Knausgård-jelenség tiszavirág-életű lesz. „Jöjj ki a szabadba, barátom” – idézi Knaus­gård a regényében Hölderlin egyszerűen hangzó felszólítását. A Harcom közel négyezer oldalán át a mű keletkezésekor a negyvenes évei­ben járó norvég író ennek az imperatívusznak tesz eleget. A hatodik kötet zárómondata – „igazán élvezem, hogy nem vagyok író többé” – is ezt az emberi és művészi felszabadulást örökítette meg, kétségbe ejtve a Harcom-rajongókat. Ma már tudjuk, hogy Knausgård folytatta az írást, négykötetes évszakciklusa, esszékötete, művészetelméleti előadásai és szépirodalmi regénye is jelent meg az elmúlt tíz évben.

A pályaelhagyásra vonatkozó befejezés még ennek tudatában is különös, zavarba ejtő. Az utolsó Harcom-kötet több mint ezer oldalának ugyanis dramaturgiai szempontból is egyik legfontosabb mozgatórugója az a kíméletlen elszántság, ahogy Knausgård végigküzdötte magát a teljes regény megírásán.

„Ebben a könyvben megpróbáltam magam szabaddá írni mindentől, ami megköt, elsősorban talán az apámmal való köteléktől.”

Ehhez szükség volt arra, hogy a regény műfaján túllépve, a valóság mellett kötelezze el magát. Knausgård szigorú ars poeticája nemcsak saját magával szemben volt kíméletlen, hanem a regény érdekében kockára tette legdrágább emberi kapcsolatait is: „Örülök Lindának, és örülök a gyerekeinknek. Sosem fogom megbocsátani magamnak azt, aminek kitettem őket, de most már megtettem, s ezzel együtt kell élnem.” A szövegből azonban nem derül ki, mi sarkallta (szerződés vagy más külső kényszerítő körülmény?) az irodalmi élveboncolásra, és miért dolgozott elképesztő tempóban, olykor napi tíz oldalt megírva, a regényen. Az alkotás kényszere paradox módon az írói szereptől való szabadulásból fakadt, és a regény műfaji határainak kitágításához, egy irodalmi szemléletváltáshoz vezetett.

Név, mágia

Az ötödik kötetben a bergeni tanulóévek után Svédországba költöző fiatal szerző kezdeti sikereiről olvashattunk, a hatodik azonban nem itt folytatódik. Egy időbeli ugrással visszakapcsolódunk az első két kötet cselekményéhez, és ez a rész a harmadik, negyedik és ötödik kötettől eltérően nem kronologikusan épül fel. Az elbeszélés az első kötet megjelenését közvetlenül megelőző válságos napokkal kezdődik 2009 nyarán. Miután Knaus­gård elküldi a kéziratot apai nagybátyjának, Gunnarnak átolvasásra, az felháborodott e-maileket intéz a kiadónak és Knaus­gårdnak, hazugsággal vádolva az írót. Főleg a testvére halálának borzalmas körülményeit naturalista részletességgel taglaló részek háborítják fel Gunnart, és egyrészt jogi lépésekkel fenyegeti a kiadót, másrészt követeli az apa nevének eltávolítását a szövegből. A regénybeli Knaus­gård elbizonytalanodik magában, az emlékezetében, apja nevét az első öt kötetben végül nem írja le, de kitart a megjelenés mellett. Gunnar bosszúja korunkra jellemző módon nem cenzúra vagy bírósági per formájában éri utol Knausgård-t, hanem a szenzációhajhász újságírók, a szöveg irodalmiságát figyelmen kívül hagyó, és a regény erkölcstelensége miatt moralizáló kritikusok támadásában. A könyvről már megjelenése előtt tudni lehetett, hogy a fogadtatást, a médiafelhajtást, sőt a kéretlenül portréalannyá vált családtagok és ismerősök reakcióit is magába foglalja majd, akár egy saját farkába harapó kígyó. A regény a sejtések ellenére nem sziszegve vágott vissza, hanem egy bűntudattal teli állapot tényszerű leírásával. És elsősorban azzal, hogy minden támadás ellenére megjelent.

Knausgård apjának neve szinte a kötet legvégéig rejtve marad, nevének jelentőségére az író és az apa monogramjának egyezését látva döbben rá az olvasó. „Gyűlöltem, féltem tőle, és szerettem. Ez az igazság. Most pedig írtam róla egy regényt. Nem lett jó regény, de ő sem élt jó életet.”

 

A sorozat borítóit Pintér József tervezte.

Fotó: Magvető

Az autofikció, vagy Knausgård esetében inkább autonarráció persze nem új keletű, gyökereit az irodalomkutatás akár az 1700-as évekig is vissza tudja vezetni. Karl Ove Knaus­gård regénye azonban nemcsak a valóság irodalmi köntösben, nem kizárólag egy sor fiatalkori trauma feldolgozása, hanem a modern szégyenérzettől, a mások vizslató tekintetétől való szabadulás története. Ez a feltárulkozás még a naiv, olvasástól idegenkedő irodalmárokból is beleélést, részvétet vált ki. Knaus­gård szégyene az outsider-alapérzésből, az egyén és a közösség bonyolult viszonyából fakad. Ezt boncolja akkor is, amikor saját érzéseit tárja fel és akkor is, amikor a regénybe ékelt közel négyszáz oldalas esszéjében a második világháborúhoz vezető társadalmi folyamatot a zsidóság névtelen tömeggé való degradálásában látja. A Harmadik Birodalom nyelvét, Hitler Mein Kampfját elemző írása és a hétköznapi események hiperrealista részletességgel lefestett történései közé beékelődő művészetelméleti fejtegetések egyaránt olyan műveltségről és lényeglátásról tanúskodnak, amely új fényben tünteti fel a korábbi kötetekben megismerni vélt Karl Ovét. Az eddig hol emberi, hol művészi válsággal küzdő íróról gyakran olvashattuk, hogy a könyvekbe, az olvasásba menekült. („Tehát az életről olvasok és írok. Csak élni nem akarom.”) A hatodik kötetben ennek a művészeti és írói önképzésnek a kiteljesedését tapasztalhatjuk. Knausgård regényének esszéi szólnak Rembrandt, Turner, Kiefer festményeiről, Shakespeare, Cervantes, Dosztojevszkij, Flaubert műveiről, Heidegger, Levi­nas, Arendt filozófiájáról. A szöveg naplószerű szerkesztetlenségéből, asszociatív jellegéből adódik, hogy egyik pillanatban még pelenkacseréről, virslifőzésről olvasunk, a másikban már egy filológiai eszmefuttatás közepén találjuk magunkat.

Én, mi

A névvel, nevekkel kapcsolatos gondolatoknak kiemelt szerepük van abban is, ahogy Knausgård emlékei és a hétköznapi eseményekről szóló beszámolók közepette egyszer csak A név és a szám című esszéfejezetben találjuk magunkat. A valódi nevek miatt az olvasó hitelesebbnek látja a szereplőket, vallja Knausgård. „A regényben olyan egy név, mint egy arc” – fejti ki az irodalmi nevekkel kapcsolatban. A név és a szám esszécím ugyanakkor a zsidók névtelenségbe taszítására utal. A szám is ezzel függ össze: az egyes számú és a többes számú személyes névmások, az „én”, a „mi”, az „ők” közti váltásban retorikus erő rejlik. A „mi” közösségi tudatot alakít ki egy másik csoporttal szemben, ami a második világháború idején népirtáshoz vezetett. Knausgård erre a „mi” érzésre a kötet megjelenésekor lezajlott utøyai merénylet közösségformáló hatása kapcsán is utal. A névtől való megfosztásra pedig Paul Celan Szűkmenet című versének elemzésekor tér ki először. A vers „a nácik által tönkretett nyelv maradékából íródott”, az esszé ennek a gondolatmenetnek nyomán az antiszemitizmus megértésére tett intellektuális kísérlet. A megírásához Knausgård kimerítő részletességgel tanulmányozta Hitler életrajzát, és a Mein Kampfban szereplő utalásokkal is egybevetette. A „Mein Kampfot nem lehet úgy olvasni, hogy ne fogja el az embert egy erős ellenszenv, valami irtózatos és undorító tapad hozzá, mintha maga az ördög írta volna” – írja, míg máshol párhuzamot von saját életútja és a fiatal Hitler nincstelensége, útkeresése és apjától való szorongása között.

A hatkötetes regény kronológiailag kilenc részre osztható fel, melyből A név és a szám külön címmel ellátott alfejezeteként is olvasható. A kilencedik rész ismét a regényírás jelenében zajlik, a 2009 szeptembere és 2011 szeptembere közötti időszakból Knausgård akkori feleségének, az íróként Magyarországon is ismert Linda Boström Knausgård idegösszeomlásának eseményei kerülnek előtérbe. A regény hosszan leírja, ahogy Linda erőtlenül fekszik a hálószobában, míg Knausgård jobbára segítség nélkül három kisgyerek mindennapi életét intézi. Közben folyamatosan ír, és szemben az ötödik kötet írói válságával, ebben, az amúgy pár száz oldalasra tervezett, valójában 1100 oldalas kötetben amiatt szenved, ha nem talál nyugalmat a hétköznapi teendők mellett, hogy dolgozhasson.

Sokféle magyarázatot próbáltak már adni arra, hogy miben rejlik Knausgård önarcképének ereje. Mitől gondolkodik el az olvasó az irodalom határain, miközben a Harcom részeit olvassa. Egyáltalán miért olvassuk érdeklődéssel, átéléssel a szószátyár részletességgel leírt skandináv kisgyerekes élet metaforáktól mentes valóságát? Mitől bizonytalanodik el az irodalomtörténész, ha Knausgård regényének kódját akarja feltörni? Az első kötet elején Knausgård egy Rembrandt-önarcképről ír. Az a hatás, amelyet a kép vált ki az íróból, a hatodik kötetben is előkerül: „…az az erőteljes közelség a pillantásában mintha átlépett volna a megfestése óta eltelt négyszáz éven, és most szembenéz velünk, ugyanazt mondja… Én te vagyok.” A Harcok ezt az erőteljes közelséget érezteti és érteti meg velünk. Ahogy a megírása sem volt ujjgyakorlat, úgy a magyarra fordítása és a szerkesztése is elképesztő munkát igényelt. Megérte kivárni a tíz évet.

Fordította: Patat Bence. Magvető, 2021, 1200 oldal, 8499 Ft

Domsa Zsófia korábbi írása Knausgård-ról itt olvasható: