- legát -

Negyven dal szerepel azon a dupla albumon, amit maga Paul McCartney állított össze legkedvesebb saját szerzeményeiből. A slágerek és história alcímet viselő válogatás az 1969 és 1984 között született McCartney-számok felfedezésere inspirál, különös tekintettel

Afelszínesek meg a cinikusok ma is úgy tekintenek a Depeche Mode-ra, mint arra a szintipop-szabadcsapatra, amely tengernyi feketébe bújt tinilány szívét törte darabokra a nyolcvanas évek közepén Magyarországon, és amely nélkül nem jöhetett volna létre Kovács Ákos.

Ami a világnak a Beatles és a Rolling Stones volt, az nekünk - mert a magyar igazság az három - az Illés, a Metró és az Omega. Persze azzal, hogy beategyüttesek, nem mondok semmit. Előttük is, utánuk is akadtak szebbek és jobbak, tán még az is támadható, hogy ők lettek volna az elsők a sorban. Sikerük kulcsa a magyarul énekelés volt, létezésüké pedig a tűrés, mert hová lettek volna, ha nem szerepelhetnek tévében, rádióban, ha nem jelenik meg lemezük?

Noha hullámok nem csapkodják minden oldalát, a helyet félhivatalosan Szúnyog-szigetnek nevezik - hivatalosan Pákozdi-félszigetnek -, és a Velencei-tó környékének talán legizgalmasabb terepe. Mondhatnánk, ezen a helyen minden adott, ami az idegenforgalomban tényező lehet, de a dolog sántít, mivel éppen a környék lényege, a fürdés az, ami itt lehetetlen.

Nincs nagyszínpad, jópofa műsorvezető, V. I. P. együttes. Nincsenek bóvliárusok, mazsorett-lányok, nincs céllövölde, sporthorgászat. Csak sár van. Szél. Autóra emlékeztető tárgyak meg autóversenyzőkre emlékeztető overallos palik. Nap se süt. Ilyen körülmények között lehet a leghatásosabb búcsúlevelet írni, de a vonat alá vetődés is ilyenkor a legbiztosabb, és a kötél sem szakad el ilyen időben. Beszélik, az alsónémedi sztalker "tegnap éjjel fejest ugrott a dögkútba", Dabas azonban nem adja meg magát. A várostól pár kilométerre található Kardos-tanyán nincs tavasztemetés, sírás-rívás meg az ezzel járó depresszió, csak verseny van,

az összes trombitát, szerencsepénzt, fröccsöntött malacot, pezsgőt megvettük, kifújtuk, fölittuk, betemettük konfettivel a várost, és amikor rákattant az óra mutatója az éjfélre, és a Himnusz könnyeket csalt szemünkbe, azt hittük, lenulláztunk mindent.

ABlur a kilencvenes évek közepén robbantott a britpopnak nevezett irányzat (?) divattá válásakor, sőt ha nagyon sarkítani akarjuk a dolgot, mondhatjuk, a zenekar 1994-es Parklife című lemeze volt "maga a britpop". Az egész persze cirkusz volt, a kilencvenes évek egyik legnagyobb műbalhéja, ami abban teljesedett ki, amikor az angol újságírók a korabeli Beatles vs. Rolling Stones csatározásokra emlékezve a zenekart összeugrasztották a másik brit popikonnal, az Oasisszel. A Blurből persze nem lett új Stones, mint ahogy az Oasisből sem lett a "kilencvenes évek Beatlese", annyit azonban sikerült elérni, hogy amíg Jaggerék és Lennonék jót röhögtek az egész cirkuszon, a Blur énekese, Damon Albarn valóban összeverekedett az Oasis frontemberével, Liam Gallagherrel.

Ajelenleg hatályban lévő - egyébként 1949 óta az első igazi - magyar reklámtörvényt 1997-ben fogadta el az Országgyűlés több mint egyéves előkészítő munka és a szakmával való egyeztetés után. Az idei módosítást csupán egy dolog, az összehasonlító és megtévesztő reklámokkal kapcsolatos EU-jogharmonizáció indokolta: ez volt az apropója annak, hogy a Gazdasági Minisztériumban a reklámszakma egyetértésével és támogatásával hozzáláttak a munkához. Amikor azonban októberben megszületett a tervezet, az érintettek meglepve tapasztalhatták, hogy a minisztérium illetékesei "sokkal szorgalmasabbak" voltak: nemcsak az összehasonlító és megtévesztő reklámokkal kapcsolatban módosították a törvényt, hanem számos további változtatást is ildomosnak tartottak: olyanokat is, amelyek teljesen ellentmondanak a demokrácia játékszabályainak.

Tíz éve, hogy a vörös csillagok lekoptak az égről, tíz éve új a rendszer - megszokhattuk, belejöhettünk volna, de nem: a magyar demokrácia még mindig túl súlyos falat ahhoz, hogy bárki könnyedén megeméssze. A szocializmus azonban már történelem - "a múlt ködébe vész" -, afféle könnyű préda. Nyelhetjük vígan, mint kacsa a nokedlit, azt gondoljuk: átlátjuk, értjük, tudjuk, miközben csupán a kollektív amnézia dolgozik, amikor minden rosszat elfelejtünk. A rendszerváltás előtti idők elfajultak az édes-bús nosztalgia irányába, a háromhatvanas kenyér és Kádár nagyapó felemlegetésébe, dühös sóhajokba, és úgy tűnik, a korszak himnusza már régen nem valami pattogós munkásmozgalmi dal, hanem a Csak a szépre emlékezem.

Alegenda szerint Brian Setzer, miután a Stray Catsszel - anakronizmus ide vagy oda - új értelmet adott a rockabillynek és ezáltal az "amerikai álomnak", feloszlatta a bandát, majd elvonult Floridába - nyugdíjasnak. Elhízott, tigrismintás cipői gyűjteményének gyarapodása miatt új házba kellett költöznie, állítólag a szomszédjával, Joe Strummerrel a Clashből röfögtek nagyokat a kerti nyugágyon, szidták a rendszert, beszóltak a nőknek. Közben a Stray Catsből legenda lett, a triót - hiába voltak huszonöt évvel "később" - lazán besorolták a rock and roll "hall of fame"-be, Carl Perkinsszel vagy a fiatal Elvisszel egy lapra, és az egykori rajongók imigyen nosztalgiáztak: "Emlékszel a nyolcvankettes Stones-turnéra, amikor Keith Richards elszégyellte magát, hogy gitár lóg a nyakában, és nem kötél?"

Kevés olyan történelmi esemény van, amit annyiszor és annyiféleképpen dolgozott volna fel a "népszerű-tudományos-szórakoztató" történetírás, mint a nürnbergi per. A gigantikus tárgyalássorozatról könyvet írt boldog-boldogtalan, dokumentumfilmek, sőt még színdarabok és játékfilmek is készültek, így aztán aki jobban beleásta magát a témába, mindent megtudhatott a vádlottakról. Mit ettek, mit ittak, hányas lábuk volt, jártak-e misére, kiverték-e a faszukat éjjelente. Minden kiderült, ami "érdekes" lehet, a közönség pedig vevő volt ezekre a tulajdonképpen lényegtelen dolgokra.

A lelkiismeretes kiránduló egy-egy túrára nemcsak bicskával, hátizsákkal és kulaccsal szerelkezik föl, hanem gondol a kullancsveszélyre is. Zárt ruhát ölt, beoltatja magát, rovarirtót ken a testére, és ha hazatért, nem azért tanulmányozza karját és combját, hogy megvizsgálja, mennyit erősödött a hegymászástól.