Hol vannak már azok a szilveszterek, amelyek csupán arról szóltak, hogy a nép kivonulhatott a Nagykörútra büntetlenül csendet háborítani, aztán mindenki húzott haza a tévéhez, megnézni a műsort, ami egészen biztos, hogy rosszabb volt, mint a tavalyi! Évek óta már az utcákon
sem csak a tömeg zajlik,
hanem meteorológiára fittyet hányva, színpadok nőnek ki az aszfaltból erre az egy éjszakára, és haknibrigáddá változik a teljes magyar szórakoztatóipar. (Az egyik napilapban megjelent, hogy a tévés "személyiségek" 50-120 ezret, egy átlagos playback-diszkókommandó 50-200 ezret, Cserháti Zsuzsa meg 1 millió 400 ezret kér, de ő csak egész estét vállal.) Ráadásul a mostani téli népünnepélyt nem zavarta sem köd, sem hó, és valószínűleg sohasem borította még annyi tűzijáték a főváros egét, mint ezen a mostani éjfélen, amikor a nulla egyesbe fordult. De ne szaladjunk ennyire előre.
Tíz körül az Oktogonnál egy szövegláda taxis negyedórás, egy szuszra elhadart egotripjéből karneváli hangulatba csöppenünk: teli tüdőből fújja az össznépi papírfúvós-zenekar, petárdák durrognak az üvegszilánkkal bőven illusztrált aszfalton hullámzó tömeg lába alatt, az obligát tülkölést fékcsikorgás és tompa csattanások színesítik - a letekert ablakon át pezsgősüveggel és/vagy videokamerával hadonászó szilveszteri sofőrök nézik dodzsempályának a Nagykörutat, ha egyáltalán kilátnak még az arcukból. A szilveszteri gagyikínálatban végérvényesen megszűnt a papírtrombita és a fröccsöntött malacpofa monopóliuma: az idei felhozatalban a metál összes árnyalatában kapható angyalhaj-paróka és a világítós ördögszarv dominál, de az
ilyenkor kötelező jófejkedés
népes táborának nagyobb örömére a globalizáció farvizén beevezett az amerikai típusú, fekete csuklyás, halálfejes álarc és a marslakó-antennás csörgősipka is.
A Tilos az Á színpadán a Szilvási Band mozgat jelentős tömeget, a Divatcsarnok kapujában kialakított alkalmi beksztédzsben Vova barátunk tibeti serpának öltözve topmenedzserkedik, mi pedig eleve kudarcra ítélt kísérletet teszünk a lerészegedésre, miután szervezetünk az előző napok szisztematikus erőfeszítéseinek eredményeképpen az alkoholtartalmú italok teljes skálájára rezisztenssé vált. A kínzó józanság állapotára csupán Lajkó Félix koncertje nyújt gyógyírt az évezred utolsó órájában: ez a cucc amúgy is nagyon bejön, de itt és most még nagyobbat üt. Éjfél közeledtével egyre szürreálisabb a hangulat, a hegedűszó felkúszik az agyba és lelkeket hegeszt, mintha
tényleg álmot alapítana
az eksztázisban ugráló tömeg. A tűzijáték után aztán véget ér a varázs, de a buli folytatódik tovább Miraque és Miro remixeivel.
Mert eközben "hivatalos" rendezvény is akad, augusztus huszadika decemberben, ha kampánynak nézzük, akkor nevezhetjük az új - tapsoló - tenyér ünnepének, Himnusz-szlogenes, szójátékos cirkusznak és kenyérnek is. A szokásos haknikommandók "alapították az álmot" mozgószínpadokon, a város minden fontosabb pontján, mozsárágyús fényorgia tört a Dunára, a jónép mégsem panaszkodhatott, hiszen a legnagyobb főnök kegyesnek bizonyult, nem úgy, mint tavaly, amikor élő egyenesben közvetíthette a tévé a folyóra szakadt ködöt, akik pedig a rakparton ünnepeltek, nem találták el szájukkal a pezsgősüveget.
A körúti, belvárosi apokalipszis azonban szinte tánciskolai lakkcipőcsattogás a Felvonulási téren felhúzott gigasátorban tomboló Hysteria partihoz képest, ahol mindjárt öt legyet lehet egy csapásra, mivel öt színpadon öt különféle ízlésnek megfelelő zenei irányzat tereli egybe az ifjúságot. A program a Szigeten kikísérletezett ipari volumenű, márkaépítős tömegszórakoztatás olyasfajta esszenciáját képviseli, amitől egy marketingszakember már a motozásnál orgazmus közeli állapotba kerül. A középosztály sátrába egy repülőtéri check-int megszégyenítő beléptetőrendszeren keresztül nyerünk bebocsáttatást, az In-Kal kommandót elhagyva pedig
elszabadul a pokol:
tömegnyomor, zajfüggöny és vízcsöpögés - csak remélni merjük, hogy tűzvédelmi óvintézkedésről és nem a sátorlapokon lecsapódott kollektív kipárolgás reciklálódásáról van szó. Szerencsére nincs idő ilyesmiken filozofálni, mert szét- ütött arcok esnek ránk a legváratlanabb irányokból, aranyláncos-izompólós fiatalemberek rángatnak hidrogénszőke csajokat a toi toi-szekció felé, kéken fluoreszkáló fénycsövet szopogató miniszoknyás lány térdel egy acidpartizán slicce előtt, festett arcú idióták tolonganak a kivetítők alatt elhelyezett kameráknál, szereplési lehetőségre várva. Koncertből csak Boban Markovic rézfúvósait sikerül elcsípni, azzal nincs is baj, de aztán inkább menekülőre fogjuk a dolgot, ez a buli nem a mi huszonegyedik századunk volt.
Másnap azonban nincs másnap, csak ragyogó napfény és petárdaszilánkok, mintha nemcsak az éjszakai ámokfutást, de a január elsejékkel járó depressziót is megspóroltuk volna.
