Koncert

Rózsaszínű ködben

Illés, Metró, Omega a Népstadionban

  • - legát -
  • 2001. június 7.

Zene

Ami a világnak a Beatles és a Rolling Stones volt, az nekünk - mert a magyar igazság az három - az Illés, a Metró és az Omega. Persze azzal, hogy beategyüttesek, nem mondok semmit. Előttük is, utánuk is akadtak szebbek és jobbak, tán még az is támadható, hogy ők lettek volna az elsők a sorban. Sikerük kulcsa a magyarul énekelés volt, létezésüké pedig a tűrés, mert hová lettek volna, ha nem szerepelhetnek tévében, rádióban, ha nem jelenik meg lemezük?

Ami a világnak a Beatles és a Rolling Stones volt, az nekünk - mert a magyar igazság az három - az Illés, a Metró és az Omega. Persze azzal, hogy beategyüttesek, nem mondok semmit. Előttük is, utánuk is akadtak szebbek és jobbak, tán még az is támadható, hogy ők lettek volna az elsők a sorban. Sikerük kulcsa a magyarul énekelés volt, létezésüké pedig a tűrés, mert hová lettek volna, ha nem szerepelhetnek tévében, rádióban, ha nem jelenik meg lemezük?

Ez így persze a hálátlan utókor hangja. Ezt a három zenekart ugyanis nem a lemezgyár "csinálta meg", hanem a közönség. A körülöttük kialakult hisztéria röpítette őket a "megtűrtek" közé, és lelkesedésben felülmúlhatatlan rajongótáboruk miatt váltak a hatvanas évek megkerülhetetlen mítoszává, sőt - azzal, hogy szentháromságnak is nevezik őket - közhellyé. Mindezen nem változtat, legfeljebb hozzátesz, hogy a zenekari tagok többsége a mai napig a szórakoztatóipar felszínén tudott maradni - az Omega együttes el sem veszett, csak átalakult, az egykori dalok nagy része pedig tartalomtól függetlenül klasszikussá vált.

Az Illés-Metró-Omega-korszakot egyébként sohasem Illés-Metró-Omega-korszaknak, hanem a "hatvanas éveknek" nevezték, így aztán törvényszerű, hogy úgy 1970 táján visszavonhatatlanul véget ért.

Szombaton azonban hetvenezer magyar megcáfolta ezt az állítást, és megpróbálta bebizonyítani, hogy a hatvanas éveknek nevezett képződmény három évtized elteltével is előhívható, mint valami film. A Népstadion népe, noha tisztában volt azzal, hogy a lehetetlenre vállalkozik, eltökélt volt és hajthatatlan. Ebből az elszántságból pedig semmi más nem sülhetett ki, csak egyvalami: csoda. Megkopott kifejezéssel: közösségi élmény.

Azt, hogy szombat este a Népstadionban csoda történik, valószínűleg előre eldöntötte a hetvenezer jegyvásárló. A hatvanhoz közel járó veteránok, az Illés, a Metró és az Omega tagjai viszont beérhették volna annyival is, hogy a 67 méter széles színpadon világszínvonalú hangosítás és fényberendezés segítségével ünnepeltetik magukat, majd szíveskednek a pénztárhoz fáradni. A koncertet megelőző botrány, Presser Gábor és Laux József mellőzése is mintha csak a pénzről szólt volna.

Aztán mégsem így történt.

Látszott, hallatszott, mindhárom zenekar borzasztóan komolyan veszi azt az ötven percet, amit a színpadon kell eltöltenie. Komolyan, ahogyan az az emlékművekhez illik.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.