Koncert

Rózsaszínű ködben

Illés, Metró, Omega a Népstadionban

  • - legát -
  • 2001. június 7.

Zene

Ami a világnak a Beatles és a Rolling Stones volt, az nekünk - mert a magyar igazság az három - az Illés, a Metró és az Omega. Persze azzal, hogy beategyüttesek, nem mondok semmit. Előttük is, utánuk is akadtak szebbek és jobbak, tán még az is támadható, hogy ők lettek volna az elsők a sorban. Sikerük kulcsa a magyarul énekelés volt, létezésüké pedig a tűrés, mert hová lettek volna, ha nem szerepelhetnek tévében, rádióban, ha nem jelenik meg lemezük?

Ami a világnak a Beatles és a Rolling Stones volt, az nekünk - mert a magyar igazság az három - az Illés, a Metró és az Omega. Persze azzal, hogy beategyüttesek, nem mondok semmit. Előttük is, utánuk is akadtak szebbek és jobbak, tán még az is támadható, hogy ők lettek volna az elsők a sorban. Sikerük kulcsa a magyarul énekelés volt, létezésüké pedig a tűrés, mert hová lettek volna, ha nem szerepelhetnek tévében, rádióban, ha nem jelenik meg lemezük?

Ez így persze a hálátlan utókor hangja. Ezt a három zenekart ugyanis nem a lemezgyár "csinálta meg", hanem a közönség. A körülöttük kialakult hisztéria röpítette őket a "megtűrtek" közé, és lelkesedésben felülmúlhatatlan rajongótáboruk miatt váltak a hatvanas évek megkerülhetetlen mítoszává, sőt - azzal, hogy szentháromságnak is nevezik őket - közhellyé. Mindezen nem változtat, legfeljebb hozzátesz, hogy a zenekari tagok többsége a mai napig a szórakoztatóipar felszínén tudott maradni - az Omega együttes el sem veszett, csak átalakult, az egykori dalok nagy része pedig tartalomtól függetlenül klasszikussá vált.

Az Illés-Metró-Omega-korszakot egyébként sohasem Illés-Metró-Omega-korszaknak, hanem a "hatvanas éveknek" nevezték, így aztán törvényszerű, hogy úgy 1970 táján visszavonhatatlanul véget ért.

Szombaton azonban hetvenezer magyar megcáfolta ezt az állítást, és megpróbálta bebizonyítani, hogy a hatvanas éveknek nevezett képződmény három évtized elteltével is előhívható, mint valami film. A Népstadion népe, noha tisztában volt azzal, hogy a lehetetlenre vállalkozik, eltökélt volt és hajthatatlan. Ebből az elszántságból pedig semmi más nem sülhetett ki, csak egyvalami: csoda. Megkopott kifejezéssel: közösségi élmény.

Azt, hogy szombat este a Népstadionban csoda történik, valószínűleg előre eldöntötte a hetvenezer jegyvásárló. A hatvanhoz közel járó veteránok, az Illés, a Metró és az Omega tagjai viszont beérhették volna annyival is, hogy a 67 méter széles színpadon világszínvonalú hangosítás és fényberendezés segítségével ünnepeltetik magukat, majd szíveskednek a pénztárhoz fáradni. A koncertet megelőző botrány, Presser Gábor és Laux József mellőzése is mintha csak a pénzről szólt volna.

Aztán mégsem így történt.

Látszott, hallatszott, mindhárom zenekar borzasztóan komolyan veszi azt az ötven percet, amit a színpadon kell eltöltenie. Komolyan, ahogyan az az emlékművekhez illik.

Figyelmébe ajánljuk

Hajléktalanság – akár két lépésben

Betegség, baleset, alkohol- és drogproblémák, megromlott házasság, bedőlt vállalkozás, uzsorakölcsön, élősködő hozzátartozók – néhány ok, amik könnyen pénztelenséghez vezethetnek, ahonnan pedig sok esetben már csak egy lépés az utcára kerülni. Minderről a Vöröskereszt hajléktalanokat gondozó miskolci intézményének lakói meséltek. 

Nagyon balos polgármestert választhat New York, ez pedig az egész Demokrata Pártot átalakíthatja

Zohran Mamdani magát demokratikus szocialistának vallva verte meg simán a demokrata pártelit által támogatott ellenfelét az előválasztáson. Bár New York egész más, mint az Egyesült Államok többi része, az identitáskeresésben lévő demokratáknak minta is lehet a 33 éves muszlim politikus, akiben Donald Trump már most megtalálta az új főellenségét.

Gombaszezon

François Ozon új filmjében Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t. Kritika.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.