Ami a világnak a Beatles és a Rolling Stones volt, az nekünk - mert a magyar igazság az három - az Illés, a Metró és az Omega. Persze azzal, hogy beategyüttesek, nem mondok semmit. Előttük is, utánuk is akadtak szebbek és jobbak, tán még az is támadható, hogy ők lettek volna az elsők a sorban. Sikerük kulcsa a magyarul énekelés volt, létezésüké pedig a tűrés, mert hová lettek volna, ha nem szerepelhetnek tévében, rádióban, ha nem jelenik meg lemezük?
Ez így persze a hálátlan utókor hangja. Ezt a három zenekart ugyanis nem a lemezgyár "csinálta meg", hanem a közönség. A körülöttük kialakult hisztéria röpítette őket a "megtűrtek" közé, és lelkesedésben felülmúlhatatlan rajongótáboruk miatt váltak a hatvanas évek megkerülhetetlen mítoszává, sőt - azzal, hogy szentháromságnak is nevezik őket - közhellyé. Mindezen nem változtat, legfeljebb hozzátesz, hogy a zenekari tagok többsége a mai napig a szórakoztatóipar felszínén tudott maradni - az Omega együttes el sem veszett, csak átalakult, az egykori dalok nagy része pedig tartalomtól függetlenül klasszikussá vált.
Az Illés-Metró-Omega-korszakot egyébként sohasem Illés-Metró-Omega-korszaknak, hanem a "hatvanas éveknek" nevezték, így aztán törvényszerű, hogy úgy 1970 táján visszavonhatatlanul véget ért.
Szombaton azonban hetvenezer magyar megcáfolta ezt az állítást, és megpróbálta bebizonyítani, hogy a hatvanas éveknek nevezett képződmény három évtized elteltével is előhívható, mint valami film. A Népstadion népe, noha tisztában volt azzal, hogy a lehetetlenre vállalkozik, eltökélt volt és hajthatatlan. Ebből az elszántságból pedig semmi más nem sülhetett ki, csak egyvalami: csoda. Megkopott kifejezéssel: közösségi élmény.
Azt, hogy szombat este a Népstadionban csoda történik, valószínűleg előre eldöntötte a hetvenezer jegyvásárló. A hatvanhoz közel járó veteránok, az Illés, a Metró és az Omega tagjai viszont beérhették volna annyival is, hogy a 67 méter széles színpadon világszínvonalú hangosítás és fényberendezés segítségével ünnepeltetik magukat, majd szíveskednek a pénztárhoz fáradni. A koncertet megelőző botrány, Presser Gábor és Laux József mellőzése is mintha csak a pénzről szólt volna.
Aztán mégsem így történt.
Látszott, hallatszott, mindhárom zenekar borzasztóan komolyan veszi azt az ötven percet, amit a színpadon kell eltöltenie. Komolyan, ahogyan az az emlékművekhez illik.
