Brit. Pop. (Blur: The Best Of)

  • - legát -
  • 2001. január 4.

Zene

ABlur a kilencvenes évek közepén robbantott a britpopnak nevezett irányzat (?) divattá válásakor, sőt ha nagyon sarkítani akarjuk a dolgot, mondhatjuk, a zenekar 1994-es Parklife című lemeze volt "maga a britpop". Az egész persze cirkusz volt, a kilencvenes évek egyik legnagyobb műbalhéja, ami abban teljesedett ki, amikor az angol újságírók a korabeli Beatles vs. Rolling Stones csatározásokra emlékezve a zenekart összeugrasztották a másik brit popikonnal, az Oasisszel. A Blurből persze nem lett új Stones, mint ahogy az Oasisből sem lett a "kilencvenes évek Beatlese", annyit azonban sikerült elérni, hogy amíg Jaggerék és Lennonék jót röhögtek az egész cirkuszon, a Blur énekese, Damon Albarn valóban összeverekedett az Oasis frontemberével, Liam Gallagherrel.

Lemez

ABlur a kilencvenes évek közepén robbantott a britpopnak nevezett irányzat (?) divattá válásakor, sőt ha nagyon sarkítani akarjuk a dolgot, mondhatjuk, a zenekar 1994-es Parklife című lemeze volt "maga a britpop". Az egész persze cirkusz volt, a kilencvenes évek egyik legnagyobb műbalhéja, ami abban teljesedett ki, amikor az angol újságírók a korabeli Beatles vs. Rolling Stones csatározásokra emlékezve a zenekart összeugrasztották a másik brit popikonnal, az Oasisszel. A Blurből persze nem lett új Stones, mint ahogy az Oasisből sem lett a "kilencvenes évek Beatlese", annyit azonban sikerült elérni, hogy amíg Jaggerék és Lennonék jót röhögtek az egész cirkuszon, a Blur énekese, Damon Albarn valóban összeverekedett az Oasis frontemberével, Liam Gallagherrel.

Aztán ennek is vége lett. Az Oasis befutott Amerikában, és ezzel megnyerte a "csatát", de nem a háborút, mivel mostanában lassan, de biztosan tűnik el a süllyesztőben - idén a Szigeten nekünk volt "szerencsénk" látni az agóniát. A Blur azonban tavaly William Orbit közreműködésével készített egy zseniális lemezt (13 címmel), és úgy tűnik, túl a cirkuszon, egyre erősebbé és egyre szimpatikusabbá válik. A Blur 1999-ben végleg a "helyére került": egy remek popzenekar, amelyik ugyan nem fogja megváltani a világot, viszont jót tesz a fülnek.

false

 

Ahhoz, hogy a rajongók idén se maradjanak Blur-lemez nélkül, karácsonyra megjelent a Blur: The Best Of című album, amihez az apropót az szolgálta, hogy tízéves a zenekar. Tizennyolc dal, a legismertebb slágerek, mondhatnánk azt is, keresztmetszet. Ami viszont sokkal érdekesebb, hogy ez a tizennyolc dal nemcsak a Blur munkásságának a keresztmetszete, hanem úgy "tokkal-vonóval" a brit könnyűzenének is valamiféle elegye. Követhető ugyanis, hogy a tíz év alatt miféle hatások érték a zenekart és ebben - talán a glamrockot leszámítva - minden benne van, ami az utóbbi harmincöt évben menő dolognak számított a Nagy-Britanniában: van Beatles-, Stones-, Smiths- és Depeche Mode-utánérzés, new wave, punk és szintipop. A Parklife című dalt akár a Madness együttes is játszhatta volna, a bónuszdalt, a frissen megjelent Music Is My Radart pedig a Chemical Brothers vállalhatná be.

Ez azonban - legalábbis a Blur esetében - egyáltalán nem baj, hiszen a dalok mégiscsak saját szerzemények, a hatásokat sikerült saját képükre formálniuk, az "egészében vett munkásság" pedig összetéveszthetetlen. Mi másról szól a popzene, ha nem erről?

- legát -

EMI, 2000

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.