Hajdu István

Farkas István a huszadik századi magyar képzõmûvészet egyik legjelentõsebb, meghatározó érvényû életmûvét hagyta hátra, amikor 1944 júniusának végén, ötvenhét évesen - ahelyett, hogy a bujkálást választotta volna, amire lehetõsége volt - hagyta, hogy Auschwitzba deportálják. Sorsa, mint a nagyregények hõseié mindig is, egyszerre tipikus és egyedi, mûvei egyetemesek, munkáinak, életmûvének el- és befogadása viszont speciálisan közép-európai, vagyis - hagyjuk az eufemizmust - jellemzõen magyar.

Az alapvetõ és döntõ stiláris eltérések ellenére sem érdektelen összevetni a két festõ friss munkáit. A párhuzamba állítás révén különös képet kaphat a nézõ a mítoszértelmezés, pontosabban a mítoszmitizálás legújabb kori fejleményeirõl. Gaál és Várady ugyanis - mintegy háttal állva egymásnak, ugyanakkor két létezõ és aktív nézõpontot reprezentálva - volt, vágyott és leendõnek remélt mítoszszimbolika megteremtésén dolgozik évek óta.

Nem biztos, hogy az ember valami butikban keresi, majd választja ki a sorsát; nem valószínû, hogy a Párkák csinoska boltilányok lennének, s tanácsokkal szolgálnának.

Brumi már régen nem Mackó-városban kószál, nem a Balatonon nyaral, iskolába sem jár: fölnõtt, s felnõttként szembe kellett néznie önmagával. Önképét pedig el kellett helyeznie, bele kellett illesztenie a világ képébe, mely torz és kegyetlen, bár alkalmasint - s ezt Brumi is jól tudja - igen szépen ábrázolható. Brumi elveszített egy szeretett lényt, s most Panasz Muki bõrébe bújva siratja. Brumi alól kifutott az idõ.

Elõkelõ - divatjamúlt, de jó kis szó ez itt -, tehát elõkelõ és mélyen komolynak láttatott tárlat állítja sorba leendõ közönségét a Mûcsarnok lépcsõin: 118 kép 16 francia város 26 múzeumából, négyszáz év festészete, fény és árnyék jeligére. Óriási apparátus, sok pénz, nagy munka, s a golemizálódni látszó mûvészettörténet Budapesten is megmutatta, hogy ha beléje helyezik az apparátust, a munkát, de legelõször a pénzt, éledni képes - mindhalálig.

A szakrális funkciójától évtizedekkel ezelõtt "megszabadított" tatai zsinagóga jó ideje görög-római szobormásolatok múzeumaként mûködik. Antik istenek és istennõk kópiái meredeznek a falak között, gipsztekintetük lukként fogadja be a mindenkori jövõt. Különös párhuzamot von a zsinagógalakóvá lett porosodó, fehér bálványokkal november közepe óta Lugossy Máriának a templomkertben felállított emlékmûve.

"Új alakokká vált testekrõl indít a lelkem szólani; isteneink! (hisz ez is általatok lett), adjatok ihle-tet, és a világ eredõ idejétõl végig, az én koromig legyetek vezetõi dalomnak" - kezdi Ovidius Metamorphosesét, s mintha Lakner László is hasonlóképpen fohászkodott volna már a kezdet kezdetén, felcserélve az isteneket a festett és írott képekkel, vagyis magával a festészettel.

Gémes Péternek négy évvel a halála után, 2000-ben rendeztek nagy, gyûjteményes kiállítást a Mûcsarnokban, s most, újabb négy év elteltével munkái-ból egy kisebb válogatás látható, melyben korábban ki nem állított mûvek is szerepelnek. A raiffeisenbeli tárlat a mûvész utolsó tíz évére koncentrál, melynek elsõsorban az Én, a szerepbe burkolt Ego volt a tárgya. Gémes attribútumai, "jelenetezése" az egyiptomi falképek, a görög frízek, timpanon-panoptikumok dermedt drámáit idézték, de csak távolról, érintõlegesen. Inkább az idõtlenségre hivatkoztak; történetet "nem mondtak" fel, a kifejezés bátor és fagyos volt, nem feszítette orgiasztikus, expresszív, felfokozott tragédia. Hérakleitosz csöndes szavai, a végzetes dialektika mondatai kaptak képet általuk.

Kezdjük szemérmesen: az elmúlt harminc év mûvészetelméleti fejleményei a legkevésbé sem könynyítették meg a mûvészettörté-nészek dolgát; folytassuk õszintén: tagadhatatlan, hogy - legalábbis Magyarországon - magának a képzõmûvészetnek a reputációja is oly mélyen alulmúlja a többi mûvészeti ágét, hogy egyáltalán nem csoda, ha a legutolsó évekig mûveletlennek látszik (a szó minden értelmében) ez a terület.

Korunk egyik legismertebb és legjelentõsebb szobrásza, a Németországban élõ angol Tony Cragg idõrõl idõre felbukkan munkáival a Knoll Galériában, hol a bécsi, hol a budapesti filiáléban. Most éppen itt van, négy mûvel, melyek két tényt reprezentálnak és illusztrálnak egyszerre: az idén ötvenöt éves Cragg lassan, de rendkívüli következetességgel alakuló pályáján új anyag és formálásmód tûnt fel, másrészt - az elmúlt húsz-huszonöt év mûvészettörténetének tükrében keletkezett látszat ellenére - még sincs vége a szobrászatnak, vagy ha igen, ha mégis, akkor még piheg egy-két érdemlegeset.

Régen, a hatvanas-hetvenes években diaporámának hívták azt a fotós al- vagy álmûfajt, mely sok vidéki meg persze pesti mûvelõdési ház fényképezõszakköré-ben a modern borzongató képzetét hozta elõ a szakköri tagok és a vezetõk gerinctájékán, midõn utazások vagy mezei kirándulások dia-képeit vetítették egymás után (a kísérletezõ kedvûek egymásra, olykor szó szerint is), zeneszó kíséretében, mely ritmust adott a képek váltogatódásához.

Keserédes dallamok és szúrós kis fények rebbennek a mélyben, mégis dal-móka-kacagás árad Gyenis Tibor képeirõl, melyek most az elmúlt öt év önéletrajza gyanánt is felfoghatók. Öt dolgos év, aminek tükrében mint afféle összegzõ mintavétel jelenik meg a korábbi fél évtized is, Gyenis edukálódá-sának ideje, s annak mindenféle eredménye és kudarca. A kiállítás újra szcenírozza-dramatizálja a nevelõdés-érés folyamatát, hogy a nézõ aztán világosan láthassa a még rövid, de már tartalmas pálya enyhe lejtõit, s nem kevésbé szolid emelkedõit.