Korunk egyik legismertebb és legjelentősebb szobrásza, a Németországban élő angol Tony Cragg időről időre felbukkan munkáival a Knoll Galériában, hol a bécsi, hol a budapesti filiáléban. Most éppen itt van, négy művel, melyek két tényt reprezentálnak és illusztrálnak egyszerre: az idén ötvenöt éves Cragg lassan, de rendkívüli következetességgel alakuló pályáján új anyag és formálásmód tűnt fel, másrészt - az elmúlt húsz-huszonöt év művészettörténetének tükrében keletkezett látszat ellenére - még sincs vége a szobrászatnak, vagy ha igen, ha mégis, akkor még piheg egy-két érdemlegeset.
Cragg évtizedek óta szorgosan dolgozik egy egyszerűnek tetsző, ám bonyolultnak tudott szintézisen: a 20. század szobrászati eredményeit igyekszik ötvözni egy ugyancsak szobrászati, tehát nem verbális és nem festői eszközökkel megfogalmazott, ám a hagyományokat mégiscsak meghaladó, a modernizmustól és a posztmoderntől is eltérő vagy eloldalazó kifejezési módszerrel, melynek alapja mindenképpen a klasszikus körplasztika. Egy nem túl hosszú, de őt a nyolcvanas években híressé tevő periódus után, aminek a tapasztalatai révén a műanyag (mint matéria) és az efemer vizuális morzsák (mint ornamentalizálható téma) iránti érdeklődése élénk és hasznosítható maradt, nemes anyagokból,
főként bronzból
formált kör- és gömbszeletek forgatására alapuló munkákat. Ezek falai, felületei gyakran fogad-tak magukra vagy "viseltek el" popos-posztmodern-neopopos mintázatokat; játékok, vásári holmik vagy feliratok nyomait, míg máskor éppen ellenkezőleg, klasszicizálóan hűvös és perfekt téri idomok gyanánt az érinthetetlenséget sugallták.
Cragg tagadhatatlan virtuozitással és intelligenciával egyszerre merített a brit szobrászati tradíció, az olasz futurizmus és a francia nouveau réalisme készleteiből: munkáin éppúgy felismerhető Jacob Epstein vagy Louise Nevelson, Mino Rosso vagy Giacomo Balla, César vagy Arman hatása, mint az angol és az amerikai pop- art campjének beszüremlése. Szelleme és keze ügyes és okos járásának hála mindez harmonikus egységbe olvad, és új minőséget szül, bár azt hozzá kell tennünk, hogy az általa felhasznált történeti elemek a legkevésbé sincsenek egymással ellentétben, és soha nem is voltak, már születésük idején sem. Vagyis: Cragg - nagyon okosan - nem a posztmodernista idéző-technika szétverő, dekonstruáló metafizikáját alkalmazta és használja most sem, hanem egy sajátos, régi-új, evolucionista szemlélet birtokában dolgozik.
Van ennek valami különös, mondhatnánk humoros varázsa is, ami most a Knollnál könnyen megtapasztalható. Vagyis inkább a brit understatment vizuális, képrejtvényszerű megnyilatkozásának lehetünk tanúi, ha egy óvatlan pillanatban, dacolva a veszéllyel, megkocogtatjuk az egyik, színével riasztó együgyűséget árasztó angolvörös műanyag festékkel bevont, ám gazdagon megmunkált felületével szikár eszességet sugárzó szobrot, s kihallhatjuk, hogy a hályogos-matt felület alól a bronz fényes zengése szól vissza.
A meghívón és a sajtóanyagban közöltek szerint Tony Cragg érdeklődése "kezdettől fogva olyan képek és tárgyak létrehozására irányul, amelyek sem természetes, sem mesterséges környezetünkben nem léteznek, s amelyek a világgal és saját létezésemmel kapcsolatos információk és érzések visszatükrözésére és továbbadására képesek". Gondolom, ezzel majdnem minden művész így van, legfeljebb az érdeklődés vizuális megfogalmazásának minősége variálódik. Cragg most kiállított munkáinak legérdekesebbje mindenesetre azt bizonyítja, hogy a mester keze nagyobb érzékkel bír a tételek kifejtésének és ábrázolásának ügyében, mint verbalitása. Sok tucat palackból összerótt,
szellemes és nagyvonalú
műve, kiállításának legújabb és legjobb darabja - ugyancsak szintézisként - Duchamp palackszárítójának kontrapunktja. A gondosan megtervezett és megépített konstrukció a pozitív térkitöltés persziflázsaként a negatív formálásból, a tér-nélküliségből, a palackba zárt szellem szellemességével küld - akarva-akaratlanul is - üzenetet egyrészt magának a szobrászatnak, s elsősorban a nagy angol hagyománynak (Henry Moornak vagy Barbara Hepworthnek a negatív formákra válaszként), másrészt a művészetet féltő kultúrpesszimistáknak, képrejtvény gyanánt.
Hajdu István
Knoll Galéria, december 4-ig
