Farkas István a huszadik századi magyar képzőművészet egyik legjelentősebb, meghatározó érvényű életművét hagyta hátra, amikor 1944 júniusának végén, ötvenhét évesen - ahelyett, hogy a bujkálást választotta volna, amire lehetősége volt - hagyta, hogy Auschwitzba deportálják. Sorsa, mint a nagyregények hőseié mindig is, egyszerre tipikus és egyedi, művei egyetemesek, munkáinak, életművének el- és befogadása viszont speciálisan közép-európai, vagyis - hagyjuk az eufemizmust - jellemzően magyar.
Az ötvenes-hatvanas évek pártos művészetszemléletének protagonistái hályogos pillantással iktatták ki Farkas "nagypolgáriasságát" a magyar művészetből, s bár ennek nincs kézzelfogható, dokumentálható jele, de kínos egybeesésként mégiscsak feltűnő, hogy Fülep Lajos, a 20. századi művészetelmélet és kritika egyik és joggal legnagyobb hatású és legbefolyásosabb mestere az Egybegyűjtött írások névmutatója szerint Farkas nevét egyetlenegyszer sem írta le (amint Vajda Lajosét sem), s ezzel, természetesen önkéntelenül, de mégis igazolta Farkas ignorálását. A hatvanas évek közepéig eltagadott, majd jószerivel bizarr egzisztencialistának, később, a hetvenes évek legvégétől nagyszerűnek tartott festészete csak a kilencvenes évek kezdetén vált valóban alapos kutatás, feldolgozás tárgyává, hogy aztán újabb tíz évre a "letudottság" homályába hulljon, s csak kósza hivatkozások, rejtélyes "szakmai" sikerlisták adataiként libbenjen föl itt-ott róla a sűrűre szövődött fátyol.
A most, mélységes csendben nyílt kiállítása életművének legnagyobb tárlata: úgy tetszik, a felkutathatott művek mindegyike szerepel a Budapesti Történeti Múzeum amúgy festménykiállításra alkalmatlan teremsorában. Az alacsony és követhetetlen zegzugokkal szabdalt tér sárgás-szürke derengését, valamint a szerény invenciójú rendezés (Matyasovszky Péter nem sok esélyt kaphatott) kronológiára alapozott dramaturgiáját - s ez is jelzi a képek erejét - Farkas festményei egész egyszerűen szétfeszítik: elképesztő mélységű tereket nyitnak meg, szinte kilyukasztják, s új meg új, színpadszerű távlatokkal tágítják, verik szét a falakat.
Ha Farkas István akarva-akaratlanul hagyta, hogy sorsa nagyregényessé bonyolódjék, úgy festményeinek terét szántszándékkal formálta drámai finálékat játszató, talányos perspektívában, többnyire a semmibe vesző porondokon zajló jelenetek keretévé. Kállai Ernő 1942-ben a Művészet veszélyes csillagzat alatt című írásában szikár pontossággal fogalmazta meg e művek aktualitását: "É már Mednyánszkynkat is a fenyegető európai szerencsétlenség sejtelmei és kísérteties árnyai kínozták, már jóval az első világháború és az azt követő forradalmak előtt. Egész lelkével érezte modern európai civilizációnk és kultúránk démonikus feszültségét. Ugyanazok a veszélyes mélységek tátonganak Farkas István látomásainak kopár és rideg terében, csak még meredekebben, még disszonánsabban, lopakodó fantomokkal benépesítve." Természetesen még annál is meredekebben és disszonánsabban, tehetjük hozzá elbizakodottan, hiszen Farkast már semmi sem óvta meg a világtól; első mesterét, Mednyánszkyt a buddhizmus és az ezotéria legalább beburkolta, Farkasnak maradt a pőre materializmus. Nagy, a húszas évek végétől festett mozdulatlan jelenetei mintha Strindberg és Schnitzler történeteit ját-szanák-mondanák tovább egyre lassúbb mozdulattal, egyre kevesebb szóval, s mind több csikor-góan disszonáns gesztussal, melyek már valahová Genet, más szempontból pedig Dürrenmatt felé mutatnak. Színei hol
lázas-gyulladásos,
hol jegesen karcolós diszharmóniába vonják az esetlegesnek, befejezetlennek ható kompozíciókat, az embernek néha az az érzése, hogy Farkas eleve negatívban festette meg képeinek javát, elsősorban zöld-lila "együttállásait". Technikája is a bizonytalanság, a befejezetlenség disszonáns érzetét erősíti. Transzparens, lazúros felületek keverednek-váltakoznak mélyen fedettekkel, csillogó és matt foltok vetülnek egymás mellé sajátos, kiszámíthatatlannak látszó rendszerben.
Hidegrázós figurái, főként 1929-30 után, mintha ektoplazmafényképek alapján készültek volna: a belsőből zselészerűen előtüremkedő üres lelkek maszkként vonódnak meredt szereplői arca elé; csak valami megmagyarázhatatlan, önmagáért való puszta akarat tartja e vázakat össze. Kadáverszerű, torz férfiak és nők világszerű díszletek között életet adnak elő, máig érvényes, tökéletes koreográfiával. Farkas képeinek hallatlan ereje és máig ható egyetemessége, azt hiszem, éppen ebben a bonyolult diszharmóniában nyilatkozik meg: festményein minden lezáratlan, ugyanakkor végleges; expresszív zaklatottság és metafizikai hűvösség, pszichológiai érzékenység és elutasító gúny vegyül hűvös intellektualitássá.
Hajdu István
Budapesti Történeti Múzeum, május 6-ig
