Ha nagyon leegyszerûsítjük a dolgot, akkor azt mondhatjuk, Gaál József egy el nem múló múlt, Várady Róbert pedig egy el nem jövõ jövõ igézetében akar egyetemes gondolatokat sugallani, festõi eszközeiket tekintve gyöke-resen más, illúzióikat és referenciáikat nézve viszont nagyon is hasonló módon.
Gaál munkáinak javáról a távoli és talán meg sem történt múltban gyökerezõ, Jung fogalmazta idõtlen és teretlen erotizmus süt; képei egyszerre szemérmesek és gátlástalanok, kihívóak és rejtõzködõk. Az idõk során festményeinek agresszív tárgya, a nõ kilépett az orgiasztikus jelenetekbõl, s az újabb mûveken a figurina bálvánnyá emelkedett, idollá merevedett: meg-szerezhetõ és megtartható, ám rémisztõ világ-anyává, világszeretõvé, világboszorkánnyá vált. "riásasszonnyá lett, mintha Gaál a korábbiak mellé az északi mitológia gólemszerû királynõit is beválogatta volna, sõt - vállalva a perfid fogalmazást -, úgy fest, hogy a Capillária oiháival keresztezte õket, hogy bullokká demitizálhassa a másik nemet. A nõ, pontosabban a nõ szimbolizálta nemiség e mûveken egyszerre totem és tabu, s szellemiségük univerzalizmusát az eszközök egyetemessége hangsúlyozza. Régebbi, gazdag és "zajos" munkáin az indián sámán-köpenyek geometrizmusa, a középkori ír kéziratok és faragványok folyondáros ornamentikája, a román templomok végtelenül lecsupaszított dombormûveinek szikársága és a mandalák irracionális mértanisága vegyült össze a szimmetria uralma alatt, a termékeny horror vacui felszólító erejére. Az indulat persze ezeken is olyannyira áttételezõdött, hogy a vágy már csak szublimált, éteri szinten nyilatkozott meg. Az elmúlt években készült és mostanában gyakran kiállított munkáin a barbár-pogány figurák már nem oldódnak bele az eklektikus ornamentalizmusba: a viszonylag puhának tetszõ, "líraian" expresszionista festésmóddal, szinte konzervatívan, ikonszerûen komponált jelenetekben a nõ, férfi ket-tõse az áldozó és áldozat dualitását szinte szobrászi módon jeleníti meg. Stílusának alakulásában a "figurális" Brancusi- és a korai Dubuffet-mûvek hatása minden bizonnyal felerõsödött. Gaál munkái nem patologico-naturális leletek, ám stílusának és motívumainak archaizmusa nem is modor vagy póz, formálásából hiányzik a forszírozott és álságos eksztázis, az irányított gáttalanság, a fegyelmezett rendetlenség.
Várady Róbert festésmódja (is) sokkal fegyelmezettebb és szárazabb, mint Gaálé; a foto-realista múltjából fakadóan a természettudományos illusztrációk világát (is) megidézõ kvázi-dokumentarizmus teljesen indokoltan és logikusan jelenik meg mustrákra, kárpitokra (is) emlékeztetõ, az idõ folytonosságára és az abból kiszakított pillanat jelenvalóságára utaló festményein. Gaál méltatói (például Bohár András vagy Bárdosi József) gyakran említik Nietzschét és Heideggert tárgyukkal kapcsolatban, Várady viszont maga jár a citálnivaló nyomában: új munkái egyik legfontosabbikán éppen Heidegger vettetik a létbe, de korántsem kiszolgáltatva, hanem tevékeny aktivitásba kapcsolva. Közelebbrõl: belekapcsolva a hálózatba, beillesztve a netbe, klónként és originálisként (talán erre utal a tõle vett és szépen leírt idézet a festményen); egyszerre input és output, interface és médium. Azt hiszem, Várady egyfajta futurisztikus metafizikát kísérel megformálni. Heideggert, akár valami új athéni iskola Arisztotelészét, a terminátor köti össze Kanttal: úgy rémlik, mintha a nyolcvanas-kilencvenes évek még nem egészen konszenzualizált, de arra haladó mitotémája, a mátrix s a benne foglalt embermû ironikus megerõsítést várna a mesterektõl, de lehet, hogy - épp ellenkezõleg - lejött hozzájuk az égbõl egy friss, de nem nagyon kategorikus imperativus hírnökeként. Kevésbé kétértelmûek, de okvetlen egyfajta korszerû mítosz illusztrációi a hálóra-hálózatra direktebben utaló, ornamentális festmények, melyek visszafogott didakszissal, szolid-szerény kultúrkritikával igyekeznek feltárni a netbe fagyott jövõt, vagyis már a jelent, hiszen a vásznakon megmutatkozik a tér- és idõhurok, melyet még a tautológia sem tud kibogozni. Kiállításának talán legjobb munkáján Várady Róbert Holbein legendás anamorfózisát alkalmazva "konceptualizálja" - vagy inkább szárítja rokonszenvessé - az amúgy vérbõségével is rettenetes banalitást, miszerint annyira egyformává klónozódik most már majd mindenki, hogy feltehetetlen lesz a kérdés: vagyok-e kivagyokén?
Az én demitizálódott szerepének mítoszát vizsgálja tehát Várady, a mitikus szerep erejének individualitását Gaál, egyazon katedrán állva, Janus módjára. Nézõjük pedig valami fogalmat alkothat az idõ, a tér és az attribútumok relativitásáról.
Hajdu István
Gaál József kiállítása a Godot Galériában, Várady Róberté a Várfok Teremben látható, március 12-ig
