Képzõmûvészet: Hérakleitosz álma (Gémes Péter kiállítása)

  • Hajdu István
  • 2004. november 25.

Zene

Gémes Péternek négy évvel a halála után, 2000-ben rendeztek nagy, gyûjteményes kiállítást a Mûcsarnokban, s most, újabb négy év elteltével munkái-ból egy kisebb válogatás látható, melyben korábban ki nem állított mûvek is szerepelnek. A raiffeisenbeli tárlat a mûvész utolsó tíz évére koncentrál, melynek elsõsorban az Én, a szerepbe burkolt Ego volt a tárgya. Gémes attribútumai, "jelenetezése" az egyiptomi falképek, a görög frízek, timpanon-panoptikumok dermedt drámáit idézték, de csak távolról, érintõlegesen. Inkább az idõtlenségre hivatkoztak; történetet "nem mondtak" fel, a kifejezés bátor és fagyos volt, nem feszítette orgiasztikus, expresszív, felfokozott tragédia. Hérakleitosz csöndes szavai, a végzetes dialektika mondatai kaptak képet általuk.

Gémes Péternek négy évvel a halála után, 2000-ben rendeztek nagy, gyûjteményes kiállítást a Mûcsarnokban, s most, újabb négy év elteltével munkái-ból egy kisebb válogatás látható, melyben korábban ki nem állított mûvek is szerepelnek. A raiffeisenbeli tárlat a mûvész utolsó tíz évére koncentrál, melynek elsõsorban az Én, a szerepbe burkolt Ego volt a tárgya. Gémes attribútumai, "jelenetezése" az egyiptomi falképek, a görög frízek, timpanon-panoptikumok dermedt drámáit idézték, de csak távolról, érintõlegesen. Inkább az idõtlenségre hivatkoztak; történetet "nem mondtak" fel, a kifejezés bátor és fagyos volt, nem feszítette orgiasztikus, expresszív, felfokozott tragédia. Hérakleitosz csöndes szavai, a végzetes dialektika mondatai kaptak képet általuk.

Révület nélküli álomjeleneteit késõbb úszókat ábrázoló képek követték, melyek a "hõst", az éteri testet az õselembe oldódásban ábrázolták. Gémes a figurát - legtöbbször önmagát - szinte szõnyegszerû síkba ornamentalizálta, s az önértelmezés hátterében a görög-keresztény, az európai mítoszfragmentumok keletiekkel vegyültek. A megsokszorozott úszó alakja az Én jelentõségének csökkenését sugallta, variálhatósága, "permutálhatósága" a különös, az egyedi, a tradicionálisan és európai módon individuális helyett az általánost, a világba foszlottat, a szépen nivelláltat tárta elõ. A mûvész az idõtlenséget a végeérhetetlenségre cserélte.

A jelenetek rejtett, személyes magánperformanszok dokumentumai is egyúttal. Gémes ugyanis saját testét és olykor családtagjaiét "állította" élõkép gyanánt a kamera elé, hogy aztán hagyományos, alig módosított, a fény-árnyék kontrasztot nagy erõvel árasztó fekete-fehér fényképeken rögzítse a dramaturgiailag pontosan megszerkesztett, sokértelmû kvázitörténeteket, amelyek egyszersmind valami sohasem volt klasszicizmus kompozíciós szabályait is tûnõdõ pontossággal veszik figyelembe. A fotók egy részét utólag felnagyította, s a tradicionális eszközöktõl soha el nem szakadva módosította is õket. Gyakran frízzé fûzte a képeket, az animáció, a film határáig merészkedve. Egyként használta a pozitív-negatív formát, a narráció érvényét követve.

A képekkel kapcsolatban analógiaként felmerülhetnének a hetvenes évek nyugat-európai - például a német Jürgen Klauke vagy a svájci Urs Lüthi - átváltozós-szerepjátszós munkái, akár elõkép módjára is, ám errõl, legalábbis közvet-lenül, nincs szó. Annak ellenére sem, hogy Gémes a liberálisabban tanító varsói képzõmûvészeti fõiskolán végzett, tehát gazdagabb információi lehettek a világ dolgairól, mintha itthon edukálódott volna, így bizonyosan tudott az automitomán magánmitológiák mûködési mechanizmusának titkairólÉ De amúgy is fontosabbnak tetszik a munkáiban rejlõ ambivalencia, mely a látszat ellenére, pontosabban mögötte ironikussá oldja a heroikus jeleneteket, hiszen az attribútumként alkalmazott eszközök vállalt "házilagossága", a nem titkoltan gyerekes kardok, dárdák, olaj- és pálmaágak a csöndes öngúny felderengését éppen annyira szolgálják, mint a hõsi élet metaforájának megnyilatkozását.

Késõi munkáin enigmatikus szövegek rakódtak össze, máskor testrészletek tûntek elõ kaleidoszkópszerûen alakuló-alakítható formákba tömörítve, melyek az ember, az emberi gesztus, a cselekvés mechanikus, egyszersmind kiszolgáltatott, könyörtelen átlagát sûrítik sokértelmû dekorativitással; az ornamentálissá tett lét nyilatkozik meg e képeken, melyek már nem az Én álmát rögzítik, hanem talán az álmodottét.

Hajdu István

Raiffeisen Galéria, december 5-ig

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.