Kiállítás: Aranyba fojtva (Fény és árnyék. A francia festészet négy évszázada)

  • Hajdu István
  • 2005. január 27.

Zene

Elõkelõ - divatjamúlt, de jó kis szó ez itt -, tehát elõkelõ és mélyen komolynak láttatott tárlat állítja sorba leendõ közönségét a Mûcsarnok lépcsõin: 118 kép 16 francia város 26 múzeumából, négyszáz év festészete, fény és árnyék jeligére. Óriási apparátus, sok pénz, nagy munka, s a golemizálódni látszó mûvészettörténet Budapesten is megmutatta, hogy ha beléje helyezik az apparátust, a munkát, de legelõször a pénzt, éledni képes - mindhalálig.

Előkelő - divatjamúlt, de jó kis szó ez itt -, tehát előkelő és mélyen komolynak láttatott tárlat állítja sorba leendő közönségét a Műcsarnok lépcsőin: 118 kép 16 francia város 26 múzeumából, négyszáz év festészete, fény és árnyék jeligére. Óriási apparátus, sok pénz, nagy munka, s a golemizálódni látszó művészettörténet Budapesten is megmutatta, hogy ha beléje helyezik az apparátust, a munkát, de legelőször a pénzt, éledni képes - mindhalálig. A 118 kép, ha tudatunkat megforgatni nem is, arra azonban mindenképpen alkalmasnak látszik, hogy sorba rendeződésével illusztrálhasson és reprezentálhasson egy folyamatot, melynek eredményeképpen, mint azt tudjuk, a franciaországi festészet a 18. század végére egyenrangú, majd a következő ötven évben meghatározó jelentőségű lett az európai művészet történetében. És a képek által végül sejthetővé lehessen, hogy mi hozta az impresszionizmust és a fauvizmust, melyek révén a gloire kiteljesedhetett. Továbbá: hogyan őrizte dicsőségét az 1940-es évek végéig, hogy akkor, ott az amerikai nyomásra megroppanjon, s régi fényét már a kilencvenes évekig ne is nyerhesse vissza.

Mindennek bemutatására 118 kép valóban elegendő lenne, csak hát nem épp azok, amelyek itt láthatók. A válogatás szempontjai tisztán érthetőek és médiakészen rokonszenvesek. A fény és árnyék mint tematika - annak ellenére, hogy bár a két jelenségnek-fogalomnak a festészetről szólván az égvilágon semmi jelentése nincsen, úgy is mondhatnánk, valódi redundancia, hiszen kettősségük nélkül egyáltalán nincsen képzőművészet -; szóval a fény-árnyék mint hívószó az iméntiek ellenére mégis elfogadható, mert látványosan mediatizálható közhely. Amint történeti, egyszersmind művészetszociológiai szempontból is valóban jó és hasznos elképzelés, hogy a főműveket körítve közepes vagy gyengébb munkák is falra kerüljenek, nagy mestereké mellett kevésbé kvalitásos vagy csak ritkábban publikált művészek képei is előjöjjenek a raktárakból.

Ám abból a hallatlan, elképesztő és talán beláthatatlan anyagból, ami a francia muzeológusok, művészettörténészek számára rendelkezésre áll, most nekünk, s a majdani varsói és

bukaresti közönség

számára mégis csak furcsa, finoman fogalmazva önkorlátozó kiállítást sikerült szerkeszteni. A 19. század közepéig érve inkább csak az a néző benyomása, hogy a kurátorok (Fabrice Hergott és Emmanuel Starcky) pozitív értelemben nivellálni, átlagolni akarták a nagy- és kismestereket, a jeles és közepes műveket; inkább a tendenciákra, folyamatokra, mint a jelentős teljesítményekre próbáltak utalni, ugyanakkor az elfeledettek vagy kevéssé ismertek fénybe állításával a francia festészet tágasságára is fel akarták hívni a figyelmet. Egyszersmind, de abszolút következetlenül, arra a nyitottságra is példákat kerestek, mellyel Franciaország befogadta és franciává tette a külföldről érkező művészeket.

Valószínűleg ezzel magyarázható, hogy igazi, a konvenciók által hitelesített, művészettörténeti toposszá lett főműveket talán csak Georges de la Tourtól, Poussintől, Chardin-től, Courbet-tól és Gustave Dorétól láthatunk, s például a francia rokokó iskolateremtő etalonjai, Watteau, Fragonard és Boucher nem az őket naggyá tevő, jól ismert motívumaikkal, festményeikkel szerepelnek; vagy hogy sok, jószerivel a hazájában is

ismeretlen művész

most belevonódott az aranyos ragyogásba. Az átlagolás azonban túlságba ment. Nehezen vagy alig vehetők észre a kvalitásbeli különbségek, hiszen éppen azok a képek nem szerepelnek a budapesti falakon, amelyek révén mestereik megteremtették saját világukat, hogy általa az egyetemes világ részévé válhassanak.

A kiállítás rendezői nagy beleérző készséggel tették magukévá a francia kurátorok szándékát, s egy olyan helyszínt, a szó szoros értelmében: színezett helyet teremtettek a képek számára (látványtervező: V. Kiss Edit), mely egyrészt formába öntötte a címbe foglalt kettősséget (a kiállítás eredeti, francia címe: Árnyék és fény, s hogy ez magyarul megfordult, annak nyilván néplélektani, nyelvfilozófiai, ritmikai és logikai okai vannak), másrészt dramatizálta is azt. A 16. századi művekkel nyíló teremsorok a sötétből a világos felé, a 20. század képeihez vezető út állomásai gyanánt tárulnak fel: a festett falak teremről teremre fényesülve adnak valami sajátos történelem- vagy művészetfilozófiai útravalót, önkéntelenül talán az evolucionizmust is megidéző sugallattal, mindenesetre roppant dekoratívan. A színpadias miliő, a falak és fények dramaturgiája egyszersmind már majdnem nyomasztóan konkréttá teszi a kurátorok válogatási szempontjait, vagyis a nivellálás igényét: egységesen aranyba fojtódik minden szín és forma, minden szándék és történet, mely a gazdag keretek közé szorult valaha is. Kincs kincset követ, s a szem egy idő után már nemigen tud különbséget tenni kép és kép, mester és mester között, pusztán csak annyit érez, hogy látta a gazdagságotÉ

Az apszis és az utolsó, bal oldali terem végül természetes fényben mutatkozik, s az impresszionizmus kései műveivel a 20. századba érkezteti a nézőt. Úgy rémlik, a fényben szertefoszlott, elillant még az a soványka koncepció is, amelyről az amúgy mulatságos félreértésekkel és bosszantó el- és kifordításokkal megkínzott, de legalább időben elkészült, méretes katalógusban a két kurátor a jövendőbeli kritikáknak szolgálatkészen elébe vágva bevallja, hogy az nemigen volt kidolgozva, sőtÉ, s csak megfoghatatlan zavar örvénylik, melyben természetesen szétoldódik a szemlélő addig egységes érzülete is. "riások - Monet, Renoir, Matisse, Picasso, Braque és mások - jó és közepes, de tényleg tanulságos munkái lebegnek a hatalmas térben, s ki gondolta volna, hogy ennyit ér a tér: a festmények kicsinnyé lesznek és elszürkülnek a Műcsarnok gyomrában. Győzelem, mondhatnánk, ha értelme lenne, vagy legalább tehetnénk rólaÉ

Itt, az utolsó száz-százhúsz évet felölelő kép-együttesben érzi aztán az ember leginkább a hiányok keltette fájdalmat, ha dramatizálni akarná a helyzetet. Pisarro Monet furcsa vásznáról kadáver gyanánt üzen legalább, Georges Seurat azonban fel sem bukkan, még idézet képében sem. (Vajon elképzelhető-e egy francia költészeti antológia Rimbaud nélkül?)

De még ennél is meglepőbb, hogy nem szerepel Yves Klein, akit kifelejtve vakmerőség a huszadik századi egyetemes művészetben fényről és árnyékról beszélni. Az utolsó évtizedek anyaga amúgy is gyanúsan gyenge, s ezen a nagyszerű Soulages meg az udvariasan beválogatott, de művészetére egyáltalán nem jellemző képével felbukkanó Hantai Simon sem segít. Úgy tetszik, a francia szakemberek oly mélyen szemérmes-mazochista szerénységgel nézték át saját raktáraikat, hogy hajlamosak vagyunk elhinni nekik, miszerint Párizs a negyvenes-ötvenes évek fordulóján a világ képzőművészetében elveszített pozícióját okkal nem szerezte vissza a nyolcvanas évek végére sem (annak ellenére, hogy ott az állam a vizuális művészeteket példa nélküli mértékben támogatta, és protezsálja ma is), vagy ha mégis, ha valamivel fényesebb a kép, az őket már kevéssé érdekelte, s úgy döntöttek: mutassa be ezt a korszakot majd más.

Hajdu István

Műcsarnok, február 27-ig

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.