Hajdu István

Megalázottak, megnyomorítottak és kisemmizettek végtelen vonulását rögzítik Sebastiao Salgado fényképei; a lencse elõtt menekültek, üldözöttek, számkivetettek futnak, szenvednek vagy halnak el a lábuk alatt tüzessé lett földön, s a nézõ, mintha csak valami iszonyatos méretû és mélységû csatakörkép fókuszában állna, mindenütt a halál diadalát tapasztalja. Itt nincs mese és nincs egyéni dráma: millió - lassan talán milliárdnyi - exitus íródik le, devalváló-dik a semmibe, már adatok sincsenek, már lelkek sincsenek.

A térképek tanúsága szerint Waldsee nevû településbõl, városkából vagy tóból Ausztriában, Németországban és Svájcban tucatnyi is létezik, az a nyaralóhely azonban csak azokban a gyáva és cinikus náci agyakban terpeszkedett, melyekben megfogamzott az ötlet: az 1944 nyarán Auschwitzba deportált zsidókkal levelezõlapokat kell íratni, amelyekben és amelyekkel "megnyugtathatják" a még otthon maradottakat. Az elementáris gazság eme ostoba kis epizódját Randolph L. Braham idézi fel A magyar holokauszt címû nagy monográfiájában, s amikor nem létezõnek írja-tételezi a földrajzi nevet, annyiban igaza is van, hogy itt egy "átlagolt" és ellenõrizhetetlenné elkent hellyel-helyzettel igyekeztek "fedezéket" keresni a náci hivatalnokok. Braham aztán leírja, hogy néhány levelezõlapon kódolva megérkezett a valódi üzenet is: a feladók a haláltáborból küldték - valószínûleg utolsó - szavaikat.

Tolvaly Ernő az elmúlt évek-ben - akárcsak tíz-tizenöt évvel idősebb pályatársai közül jó néhányan, mint Keserű Ilona, Bak Imre vagy Hencze Tamás - kitartó önreflexióval a szintézis esélyeit vizsgálja. Úgy tetszik, friss munkái sem tesznek mást, mint hogy teret adnak a különböző periódusokban megtalált elemek, motívumok, vizuális gondolatok "sorsának" folyamatos, egymásba kötődő átírásához.

Van Alberto Giacomettinek egy tényleg pici, jó, ha talán 15 cm magas szobra, egy kis büszt (ez a mű címe is, némi tautologikus öniróniával), mely - legalábbis számomra - kulcsként oldja fel annak rejtélyét, miért olyan furcsán diszharmonikusak a művész 1940 után készített figurái. Azokra a szinte védjeggyé, Giacometti-toposszá lett munkákra gondolok, amelyek hosszú, vékony, beteg nádszálra emlékeztető alakokat ábrázolnak, rettenetes méretű lábfejekkel.

Aszerény cím, Régi és új képek, homályban hagyja, hogy a tárlat a sokak által - okkal - a magyar festészet nagyasszonyaként értékelt és szeretett Keserü Ilona hetvenedik születésnapját ünnepli. A kiállítás a pálya nagyjából negyvenéves szakaszának keresztmetszetét adja, tehát a hatvanas évek közepétől az utolsó időkig; klasszikussá lett, sokszor reprodukált múzeumi daraboktól friss, egy-két éve készült vásznakig.

Ritka pillanat: fölütötte fejét a történelem. Nem révületes optikai csalódás, hanem száraz tény, hogy a Műcsarnokban, mint valami bazilikában, Altorjai retrospektív kiállítása - és a két oldalsó teremsorban El Kazovszkij tárlata, valamint a Rosszcsontok című csoportos anyag révén - megmutatkozott a történelem újra, leplezetlenül, dialektikusan és tagadhatatlanul.

Sokan úgy gondolják, nem fog a macska kint is, bent is egeret. Lehet, de Radák Eszter festészete meg éppen olyasmit bizonyít, hogy akár foghatna is. Minden mozdulata, minden gesztusa azt igazolja, hogy a kettősség elkötelezettjeként (és talán áldozataként is olykor) képes arra, hogy önmagát tükrözve kint és bent egyképpen működhessen. Festőként és művészettörténészként, kívülről és belülről figyel önmagára és - mondjuk bombasztikusan - a világra; festményeivel mintha a korai hetvenes évek (Radák születése ideje) és a jelen "vizuáltipológiai" habarcsát képezné meg, sikeresen. Végeredményben konzekvens és konzisztens eklektika nyilatkozik meg munkáin: a szecesszió geometrizáló stilizálása, az azt szeretettel megidéző késői pop-art hedonizmusa és napjaink vizuális reflexivitása keveredik "programjában".

Buddha és Lao-ce egy nap - az őszi verőn - felslattyogtak a Várba, kószáltak egy darabig, majd tőlük szokatlanul merész lépésre szánva magukat, benyitottak a Ludwig Múzeumba. Néztek-nézelődtek, míg az első emeleten meg nem találták azt, amit nem is kerestek, a Vágy-kiállítást, a sok-sok vágy-képpel. Álmélkodtak nagyon, s rá is fagyott arcukra a rezignált félmosoly; mi minden jár emberek fejében, gondolták, mi minden kísérti őket meg nap mint nap. Már el is fáradtak a kápráztató látvány súlya alatt, már fordultak is volna vissza alant húzódó menedékük irányába, amikor szembetalálkoztak Katona Józseffel. Jött feléjük a magyar nemzet drámaírója, hóna alatt vaskos könyvvel, melynek címe A pszicho-analízis szótára (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1994) volt, s megállásra szólította a két vágytalant. Megmutatta nékik féltett könyvét, bele-belelapoztatott velük meg-megjelölt helyekre, s várta a hatást, mindhiába. Buddha és Lao-ce ábrázata mit sem változott, mire Katona József megmérgesedett. Szavalati helyzetbe illesztette magát, s belekezdett:

Néhány nap múlva zár Linz vadonatúj múzeumában, a Lentosban az Avantgárd és tradíció című kiállítás, mely a tavasszal átadott nagyszerű épület "sorsának" nyitányaként Közép-Európára koncentrálva, de azért a fölé kinyúlva tekintette át a huszadik század művészetét. Az anyag érdekes, a módszer - miszerint analógiákat és párhuzamokat kerestek motívumok és ideák formai, szellemi és földrajzi megfeleléseihez - hasznos és célravezető, mindazonáltal maga a kiállítás nem keltett ájulatot. Nem is tehette, mert a rendezők a saját gyűjteményt használták a demonstrációra: mások mellett Karel Appel, Tony Cragg, Oskar Kokoschka, Alfred Kubin, Maria Lassnig, Markus Lüpertz, Markus Prachensky, Egon Schiele, Sean Scully, Jan Voss és Andy Warhol műveit, márpedig egy ilyen ritkás lista még nemigen alkalmas ennyire nagyralátó vagy inkább parttalan téma vizsgálatára, de még csak illusztrációjára sem. Ami azonban vigasztaló, s kisszerű önzésünket - ha ki nem is elégíti, mindenesetre - időlegesen megnyugtathatja, hogy a linzi gyűjtemény Bak Imrétől Radák Eszterig példátlanul sok magyar művész munkáit őrzi, sőt mi több, ki is állítja.

"Úgy képzeltem, hogy a kellő emocionális környezet megteremtése végett az utolsó jelenet előtt beteszek egy rövid epizódot, ahol a közönség szóvivőjének szerepét vállalva belépek a képbe, megfogom Richter kezét és megkérdezem:

"Félszeg vággyal, színjózanon" - Az acb galéria tárlata

Néhány éve a pop-art harminc éve leáldozott aranynapocskájának sugarai valami túlvilági és időn kívül foncsorozott lemezen hanyatt esve 3D-ben tükröződgetnek fel; Warhol ektoplazmatikusan buggyan ki minden lukán a hardvernek, Lichtenstein, Wesselmann és Rosenquist pedig manga-terminátoros kerttervezőként vizionáltatja önmagát.