Brumi már régen nem Mackó-városban kószál, nem a Balatonon nyaral, iskolába sem jár: fölnőtt, s felnőttként szembe kellett néznie önmagával. Önképét pedig el kellett helyeznie, bele kellett illesztenie a világ képébe, mely torz és kegyetlen, bár alkalmasint - s ezt Brumi is jól tudja - igen szépen ábrázolható. Brumi elveszített egy szeretett lényt, s most Panasz Muki bőrébe bújva siratja. Brumi alól kifutott az idő.
Vagy fordítva: Brumi már Mackóvárosban flangál, sprickol az ég vizében, s nagyon figyel a tantónéni szavára. Nincs már kivel szembenéznie, önképe sincs sem a saját, sem a másik pillantásában. Csak ektoplazmaként idézhető meg a másvilágról, mely ugyancsak szépen ábrázolható. Brumit elveszítette egy szeretett lény, akinek most lehet persze üzenni, azt mindig lehet. Bruminak már van rá ideje.
Brumi édes, de gyászol. Brumi édes, de halott.
Új akvarelljeivel - ha jól értem - Chilf Mária ezt a színváltós kettősséget illusztrálja, vagyis a tragédia dimenzióinak, saját drámája tágasságának beláthatatlanságát fogalmazza meg, s ne riadjunk vissza a nagy szavaktól: a kortárs magyar művészetben példátlanul eredeti és őszinte módon. Chilf ugyanis nem leplezi, hogy utolsó munkái férje,
Szörtsey Gábor
festőművész öngyilkosságának robaját visszhangozzák, egyszersmind önmagát sem tagadja meg: az affektáltnak nézhető Brumi-figurát, s egyúttal annak bájos legendáriumát is valódi affectióra, érzékenységre és érzelemre kényszeríti. Olyan odisszeát futtat-járat be vele, melynek kínjai mulattatóak és kalandjai véresek, és amelynek nincsen más célja, mint valaha volt meg leendő édes ábrándok keserű szertefoszlatása.
Chilf Mária művészetére mindig is ez a kettősség volt jellemző. Korai, nyolcvanas évek végi installációi és assemblage-ai egyfajta absztrahált biologizmusból indultak, ironikusan utalva a hetvenes évek body artjának és akcionizmusának "laboratórium" hangulatára is. Sajátos, az alantas és a magasztos nászágyára lefektetett természettanának alapja az anatómia és a geográfiai ábrázolások iránti érdeklődése-érzékenysége volt és maradt: úgy tetszik, a test belsejének jószerint láthatatlan, valóság alatti világából és a természeti kép józan-absztrakt megrögzítésének esélyéből Chilf egy megfogalmazatlan, ideológia nélküli "pánnaturalizmust" vegyített össze. Munkáit mindig is - a kilencvenes évek végétől nagy számban festett akvarelljeit pedig kiváltképpen - ravasz, selymás narrativitás jellemezte: ironikus történettörmelékek hevernek a lapokon, melyeket bakugrásos logika fog keretbe. Az ember gyönyörűen festett-rajzolt, jószerivel megoldhatatlannak tetsző rejtvényekbe ütközik, de a küzdést nincs szíve feladni, mert a sejtelmes történetek csapdái túlságosan hívogatóak. A szürrealizmushoz ugyanakkor, melyet a gyanútlan néző első zavara után segítségül hívhatna, Chilf Mária képeinek nincs sok köze. Sokkal inkább egy olyan eljárás idéződik meg művein, ami Bodor Ádám történeteinek képszerkesztésére emlékeztethet (talán nem egészen véletlenül, hiszen ő is erdélyi származású), s amelynek lényege a verbális elemek szarkasztikus, látszólag álnaiv, de a legkevésbé sem infantilis vizualizálásában, az ábrázolás klasszicizálódott techniká-jának és a tartalom véres ziláltsá-gának paradoxonában nyilatkozik meg.
Chilf Mária - valószínűleg ismeri a francia kifejezést - vízfestményeivel most talán és végre szó szerint brumatizálja, szerte-párásítja és elfoszlatja az árnyéklényt, élete fájdalmának hordozóját, az önkéntes szimbólumot és szimbolistát, melynek permetétől a néző sem menekedhet.
Hajdu István
Karton Galéria, február 19-ig
