Az elmúlt évtizedek egyetemes mûvészettörténete jó ideje zavarban van, és azt hiszem, marad is az emlékmûvek megítélését illetõen, hiszen ezek túlságosan kiszolgál-tatottak az idõnek, az idõbe foglalt politikai aktualitásoknak. Lugossy Mária azonban biztos kézzel emelte ki mûvét az idõ pillanatnyiságának és szaggatottságának ketrecébõl, és tette egyszerre metafizikussá és dialektikussá. Másképpen fogalmazva: meg nem rebbenõ képpé, egyszersmind végeérhetetlen folyamatot leíró jelenetté formálta a szobrászi ideát.
A szoborcsoport arctalanjainak mozdulatlan és mégis dinamikus sora, az azonosság és azonosíthatatlanság felcserélésének gesztusa egyrészt azt a gonosz ambivalenciát fogalmazza meg, mely a pusztító és elpusztított között feszül, másrészt viszont, s ez adja a mû újító erejét az én szememben, arra a kegyetlen belsõ ellentmondásra is fényt vet, mely az áldozat, az áldozattá válás és az áldozathozatal hármasságában húzódik meg. Míg a legismertebb s hosszú évtizedekig egyetlen magyar holokauszt-emlékmû, Makrisz Agamemnonnak a mauthauseni koncentrációs táborban álló szobra a hõsies ellenállás megtörhetetlenségét kívánta sugallani, Lugossy Mária éppen ellenkezõleg, a legendák helyett a héroszok és atlaszok sivár végzetére gondolt. Úgy rémlik, mûve tervezése során õ is pontosan tudta, hogy a 20. század Közép-Európájának (ha még szabad ezt a szétmállott topográfiai kategóriát használni), tehát a mi terünknek történelmi metaforája a báb, az emberszabású, jobbára kitöltetlen arcú, nem nélkül egzisztáló tárgy; a merev, ám a folytonos metamorfózisra mindig is hajlandó, arra egyszerre készülõ és azt elszenvedni képes figura/figurina, vagy mondhatjuk másképpen is: a szervetlen anyagra ráhúzható emberszerû héj, mely alatt gólemmé, bábbá, babává nivellálódhat, átlagolódhat a matéria. Tudjuk, mert nyilvánvaló, hogy van ebben az ideában valami blaszfémia, de azt is tudjuk, hogy a káromlás is a mûvészet lényegéhez tartozik, vagyis nincs mûvészet ambivalencia híján. Gondoljunk Giacometti vagy a nagyszerû kortárs lengyel mûvész, Magdalena Abakanovicz mûveire, melyekhez formailag nem, de szellemét illetõen Lugossy Mária szobra igencsak közel került - éppen az emberi figura történelemfilozófiai, mondhatnánk meta-fizikai lényegének értelmezésével.
S végül: ezen a helyen - sajátos módon - a történelem geometriája is megmutatkozik Lugossy Mária mûvének jóvoltából. Mint az utóbbi években készített szobrai és installációi révén több ízben, a mûvész most is furcsa, megtekeredett, de mégis logikus viszonyrendszert épített fel. Nem tudjuk pontosan, honnan hová, mi elõl és mi mögül, mikor és mitõl mozdul a menet, amint azt sem, mi a mi pozíciónk ebben a feszült helyzetben. Vagy: hogy Lugossy Mária figuráinak sorakozójában vajon nem magát az életet szemléljük-e - kívülrõl -, kirekesztve, elkülönítve tõle, egyúttal le- és kiszorítva; a történelem allegóriáitól körülvéve, vagyis benne a történelemben? Vagyis benne az önmagát író történetben, már ha beállunk vagy kényszerítve beállítanak bennünket az utolsó lény mögé a sorba, hogy aztán magunk is szimbólumokká váljunk...
Tata, Hõsök tere
