A mártírium geometriája

Lugossy Mária emlékműve

  • Hajdu István
  • 2005. január 6.

Képzőművészet

A szakrális funkciójától évtizedekkel ezelõtt "megszabadított" tatai zsinagóga jó ideje görög-római szobormásolatok múzeumaként mûködik. Antik istenek és istennõk kópiái meredeznek a falak között, gipsztekintetük lukként fogadja be a mindenkori jövõt. Különös párhuzamot von a zsinagógalakóvá lett porosodó, fehér bálványokkal november közepe óta Lugossy Máriának a templomkertben felállított emlékmûve.

 

Az elmúlt évtizedek egyetemes mûvészettörténete jó ideje zavarban van, és azt hiszem, marad is az emlékmûvek megítélését illetõen, hiszen ezek túlságosan kiszolgál-tatottak az idõnek, az idõbe foglalt politikai aktualitásoknak. Lugossy Mária azonban biztos kézzel emelte ki mûvét az idõ pillanatnyiságának és szaggatottságának ketrecébõl, és tette egyszerre metafizikussá és dialektikussá. Másképpen fogalmazva: meg nem rebbenõ képpé, egyszersmind végeérhetetlen folyamatot leíró jelenetté formálta a szobrászi ideát.

A szoborcsoport arctalanjainak mozdulatlan és mégis dinamikus sora, az azonosság és azonosíthatatlanság felcserélésének gesztusa egyrészt azt a gonosz ambivalenciát fogalmazza meg, mely a pusztító és elpusztított között feszül, másrészt viszont, s ez adja a mû újító erejét az én szememben, arra a kegyetlen belsõ ellentmondásra is fényt vet, mely az áldozat, az áldozattá válás és az áldozathozatal hármasságában húzódik meg. Míg a legismertebb s hosszú évtizedekig egyetlen magyar holokauszt-emlékmû, Makrisz Agamemnonnak a mauthauseni koncentrációs táborban álló szobra a hõsies ellenállás megtörhetetlenségét kívánta sugallani, Lugossy Mária éppen ellenkezõleg, a legendák helyett a héroszok és atlaszok sivár végzetére gondolt. Úgy rémlik, mûve tervezése során õ is pontosan tudta, hogy a 20. század Közép-Európájának (ha még szabad ezt a szétmállott topográfiai kategóriát használni), tehát a mi terünknek történelmi metaforája a báb, az emberszabású, jobbára kitöltetlen arcú, nem nélkül egzisztáló tárgy; a merev, ám a folytonos metamorfózisra mindig is hajlandó, arra egyszerre készülõ és azt elszenvedni képes figura/figurina, vagy mondhatjuk másképpen is: a szervetlen anyagra ráhúzható emberszerû héj, mely alatt gólemmé, bábbá, babává nivellálódhat, átlagolódhat a matéria. Tudjuk, mert nyilvánvaló, hogy van ebben az ideában valami blaszfémia, de azt is tudjuk, hogy a káromlás is a mûvészet lényegéhez tartozik, vagyis nincs mûvészet ambivalencia híján. Gondoljunk Giacometti vagy a nagyszerû kortárs lengyel mûvész, Magdalena Abakanovicz mûveire, melyekhez formailag nem, de szellemét illetõen Lugossy Mária szobra igencsak közel került - éppen az emberi figura történelemfilozófiai, mondhatnánk meta-fizikai lényegének értelmezésével.

S végül: ezen a helyen - sajátos módon - a történelem geometriája is megmutatkozik Lugossy Mária mûvének jóvoltából. Mint az utóbbi években készített szobrai és installációi révén több ízben, a mûvész most is furcsa, megtekeredett, de mégis logikus viszonyrendszert épített fel. Nem tudjuk pontosan, honnan hová, mi elõl és mi mögül, mikor és mitõl mozdul a menet, amint azt sem, mi a mi pozíciónk ebben a feszült helyzetben. Vagy: hogy Lugossy Mária figuráinak sorakozójában vajon nem magát az életet szemléljük-e - kívülrõl -, kirekesztve, elkülönítve tõle, egyúttal le- és kiszorítva; a történelem allegóriáitól körülvéve, vagyis benne a történelemben? Vagyis benne az önmagát író történetben, már ha beállunk vagy kényszerítve beállítanak bennünket az utolsó lény mögé a sorba, hogy aztán magunk is szimbólumokká váljunk...

 

Tata, Hõsök tere

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.