Keserédes dallamok és szúrós kis fények rebbennek a mélyben, mégis dal-móka-kacagás árad Gyenis Tibor képeirõl, melyek most az elmúlt öt év önéletrajza gyanánt is felfoghatók. Öt dolgos év, aminek tükrében mint afféle összegzõ mintavétel jelenik meg a korábbi fél évtized is, Gyenis edukálódá-sának ideje, s annak mindenféle eredménye és kudarca. A kiállítás újra szcenírozza-dramatizálja a nevelõdés-érés folyamatát, hogy a nézõ aztán világosan láthassa a még rövid, de már tartalmas pálya enyhe lejtõit, s nem kevésbé szolid emelkedõit.
Gyenis kezdetben, a kilencvenes évek vége felé, meglehetõsen keserû öniróniával figyelte és kezelte a mûvészetet, önmagáét és a másét egyforma fanyar elidegenedettséggel nézte (le), majd a megszerzett új technikáktól, fõként a digitális képmódosítás mákonyától elkáprázva, sokakkal együtt maga is a mókás
utóposztmodern tócsájába
lépett, hogy megkísérelje megállítani vagy legalábbis folytonos újraértelmezõdésre kényszeríteni az idõt.
Korai fényképei beállított jelenetekben "reflektáltak" még korábbi munkáinak minõségére: Gyenis kedves-szorgos parasztasszonyokkal például kazalba hordatott, majd eltüzeltetett jó néhány - remélem, saját - festményt az erdõszélen vagy a háztáji nem rejtett szegletében, azt bizonyítva, hogy van önkritikája, hogy ismeri a mûvészet (a mûtárgy) felhasználásának ezer fortélyát, és, a másik szempontból, hogy tisztában van a kortárs mûvészet és a romlatlan falusi befogadó-készség viszonyával. (Erre enged következtetni a termetes asszonyságok révületes mosolya, amint tûzbe vetik a nagy vásznakat.) Máskor, mintegy a megszüntetve megszüntetés metafizikáját illusztrálva, lemosatta falra készített mûveit. A jelenetek egyszerre idézik meg számomra a rögbe nézõ Bukta Imre és a képeit összedaraboló, majd a fecniket kritikusainak "kiajánló" Váli Dezsõ hetvenes évekbeli "vizsgálódásait" a mûvészet hasznát és kárát illetõen, de (természetesen feleslegesen, hiszen itt egészen másról van szó) Yves Klein, majd Hencze Tamás tûzfestészeti gyakorlatai is felmerülhetnének, ha Gyenis nem éppen a festészeti autodafé szomorkás örömét akarta volna demonstrálni. Úgy tetszik, miután festményeit látványosan föláldozta, Gyenis Tibor végképp a fotó, a megrendezett és módosított, a narrativitásra és poénra hegyezett fénykép iránt kötelezte el magát, s szándékát és munkáit figyelve arra juthatunk, hogy elkötelezõdése egyszersmind ideologikus, pontosabban teoretikus is lett.
Ahogy korábban önmaga munkáit "értelmezte ki" a fizikai létükbõl, most távlatosabbá lett a figyelem: layerekkel, effektekkel, filterekkel gazdagon, de nem feltûnõen megmódosított fotóival az elmúlt húsz-huszonöt év történetivé lett áramlatait, tendenciáit igyekszik "fölérezni" és kivéreztetni, tagadhatatlan kedvességgel és mókázó hajlandósággal. Az álnaivitás bárányfelhõs burája alá vonódik Gyenis kezén és értelmezésében a body art és a story art, a konceptualizmus és a public art, hogy posztmodernes-selymás mosollyal jelentõdhessék ki: ma minden jó, s a világ - a vér, a szar, a rothadás visszfényével együtt is - kacagtatóan kellemes, hiszen a valóságról, pontosabban a mûvészet valóságáról csak selymes délibáb gyanánt van szó; olyanok vagyunk, mint a mókus másolata fenn a fán. Ebben a Gyenis fogalmazta világban afféle durvaságokra már egyáltalán nincs szükség, mint a nyomorult Acconci, Nauman, Abramovic vagy Hajas idejében volt, amikor ezek a szerencsétlenek még összeharapdált(att)ák, karistolták,
verték-verették
magukat, amikor egy gesztusnak még megvoltak a kiszámíthatatlan következményei, amikor a játék még tétre mentÉ Gyenis értelmezésében - s nem tehetünk mást, mint hogy beismerjük, igaza van - mára tökéletesen, nyom nélkül elveszett a mûvészetbõl a kockázat, a felelõsség (legyünk patetikusak: az erkölcs?), a bõr évek óta nem a vásárra megy, hanem rögtön a nyomtatóra.
Legújabb képeit egy túra dokumentumaiként kínálja fel Gyenis a nézõnek, s a meghívó szerint a reménybeli útitárs ezekkel a szürrealisztikus, kollázsszerû munkákkal elhagyhatja a "múltban kikövezett utacskákat, és a jövõbõl elõtûnõ csapásokon" menetelhet tovább. Tájba ejtett idegen elemeket kell azonosítania, mint valaha az akadályversenyen, boldog izgalomban. Az alapvetõ probléma azonban az, hogy a nézõ, akarva-akaratlanul, idõhurokba kerül, s nem is a saját jószántából vagy éppen ügyetlenségébõl eredõen, hanem a mûvész kénye-kedvének kiszolgáltatva. Mert a jövõbõl Gyenis Tibor önkéntelen, biztosan nem szándékos, ám mégis egyértelmû értelmezésében a múlt kacsint vissza, s a turista kancsalul csak a filterezett-layerezett egekbe nézhet.
Hajdu István
Ahogy elhagyod a várost, bajba kerülsz. Millenáris Park, C kiállítócsarnok, Kerengõ Galéria, szeptember 24-ig
