Kezdjük szemérmesen: az elmúlt harminc év mûvészetelméleti fejleményei a legkevésbé sem könynyítették meg a mûvészettörté-nészek dolgát; folytassuk õszintén: tagadhatatlan, hogy - legalábbis Magyarországon - magának a képzõmûvészetnek a reputációja is oly mélyen alulmúlja a többi mûvészeti ágét, hogy egyáltalán nem csoda, ha a legutolsó évekig mûveletlennek látszik (a szó minden értelmében) ez a terület. És igaz az is, hogy maga a mûvészetfogalom sem tesz mást, mint - amõba módjára - ki-kitüremkedik a megegyezések, az objektívnak tételezett definíciók határai közül, olyannyira, hogy a banális kérdésekre: mi a mûvészet, mi a mû, szinte lehetetlen válaszolni. (Amúgy érdemes lenne ezért utólag ismét köszönetet mondani Marcel Duchamp-nak a mérhetetlen szkepsziséért, Joseph Beuysnak pedig utópisztikus demokratizmusáért.)
Tényleg: vajon a mûvészet mûvek halmaza-e, az idõben (mint valami metafizikai oldatban) szuszpenzáló-szuszpenzálódó tárgyak összessége; vagy olyan elegy, amelynek részei nem véletlenszerû kapcsolatba kerülve egymással hatnak és hatást szenvednek el, s természetesen ennek a viszonynak is van értelmezhetõ jellege. Vagy éppen ellenkezõleg: folytonosan át- és átstrukturálódó folyamatban változó tárgyak összessége, melyek ki vannak szolgáltatva a múló idõnek (saját készülésüknek) és az értelmezõ idõnek (az interpretációénak)?
Attól, hogy nem tudjuk, mi vagy melyik a mûvészet, a létét esetleg
igazoló tárgyak
összegyûjtése és történetének megírása még - a látszat ellenére, és metszetszinten meg végképpen - nem jelenthetne bonyolult feladatot, ha már választottunk (a választás persze roppant nehéz). Célravezetõ lehet a halmaz szubjektív és mégis pozitivista-történeti leltárbavétele: az inventárium már önmagában értelmezõ és értelmezhetõ mintaként szolgál, s természetesen visszautal összeállítójára. Ilyesfajta munkának tetszik az utóbbi idõk legmerészebb és legnagyobb vállalkozása, a Kieselbach Tamás és munkatársai által szerkesztett és kiadott, háromkötetesre tervezett monumentum, a Modern magyar festészet, melynek nemrég jelent meg a második kötete. (Lásd: Magyar Narancs, 2004. október 10.)
Mûködõképes lehet aztán egyfajta dialektikus esszé is, mely a kölcsönhatások viszonylagosságára, pillanatnyiságára figyel, s persze használható a hagyományos, nagy ívûnek szánt, tudományos-monografikus igényû keresztmetszet, melyhez a "konszenzuális" tudás héj vagy csontváz gyanánt szolgálhat. Ilyenekkel azonban nem nagyon találkozhatunk. Talán azért, mert mára végképp világossá lett, hogy nem állhat össze közmegegyezés a mûvészet és a mûvészeti érték lényegét illetõen, csak valamiféle személyre szabott, inter-immun kaleidoszkóp rázható újra és újra össze, hogy kiadódjék a személyes ábra. Objektívnek pusztán (talán?!) a mûvek és mûvészek léte tekinthetõ.
Vagy még az sem.
A Mû-Terem Galéria A magyar festészet rejtõzködõ csodái. Válogatás magyar magángyûjteményekbõl I. címû kiállítása (az anyagot Virág Judit válogatta és rendezte, a tárlathoz kiadott méltóságteljes katalógust ugyancsak õ és Törõ István szerkesztette) ugyanis - beváltva a kissé szentimentális és enyhe képzavarral terhelt címet - elsõsorban éppen azért nagyon fontos, mert a mûvek (meg- vagy nem)létébe és tudottságába vetett bizalmat rendíti meg. A privát gyûjteményekbe elzárt, a szó szoros értelmében magánossá vagy magányossá tett festmények, grafikák most egy pillanatra nyilvánossá váltak és megnyilatkozhattak, vagyis felbukkantak alig vagy egyáltalán nem ismert, a mûvészettörténeti tudatba be nem épült képek, amelyek önértékükön túl arra is alkalmasak, hogy valamennyire módosítsák az ismert listákat, rangsorokat, nómenklatúrákat. Persze egyetlen másodpercig sem merem (akarom) nemhogy állítani, de képzelni sem, hogy lenne olyasmire mód, hogy átíródjék a magyar mûvészettörténet; van a számkivetettnek baja elég amúgy is. De annak talán egyszer mégiscsak lesz esélye, hogy például Csók István, Fényes Adolf vagy Iványi-Grünwald Béla életmûvének megítélésében éppen a most bemutatott festmények révén megváltozhassanak bizonyos hangsúlyok, s hogy beláthatóvá váljék, miszerint a megkésettségével
együtt is rokonszenves,
naiv-ropogós magyar impresszionizmus - még ha mûvelõitõl késõbb többnyire megcsalatva is, de - sajátos, összetéveszthetetlen értéket képvisel. Ha a posztmodernnek más erénye nem is lett volna, az vitathatatlan, hogy a lokális, a regionális értékek iránti érzékenysége hihetetlen hasznot hajtott. Épp ennek tükrében érdekesek e mûvek, mert bár tényleg csak helyi erejük van, a variációban és az eltérésben (akár a félreértésben) rejlõ gazdagság tágasságát bizonyítják. Ugyanez áll Kmetty Jánosnak a katalógus szerint soha ki nem állított és eddig nem is reprodukált posztszimbolista, prekubista festményére (Mennybemenetel), mely híven közvetíti a 20. század elejének spiritualizmusát, s azt hiszem, nagyon fontos adatként lehetne értékelni a teozófiának a magyar mûvészetre (is) gyakorolt hatása majdani vizsgálata során.
Nem változtatják meg az életmûrõl kialakított képet, legfeljebb egy-egy korszak súlyát növelik a Rippl-Rónai-, Nemes-Lampérth-, Gulácsy- vagy Tihanyi-festmények, viszont nem egy fõ mû akad közöttük. Nemes-Lampérth portréja és tabáni utcaképe egyszerûen lenyûgözõ, Gulácsy Víziója pedig, mely tavalyig jószerivel ismeretlen volt, fölér minden, eddig bõségesen reprodukált festményéhez, sõt talán jobb is azoknál: manír nélküli, tébolyult konfesszió, ami egyszersmind testamentum gyanánt is "olvasható".
Az igazi reveláció azonban Mednyánszky László 1943 óta most elõször látható Csavargók az éjszakában címû mûve. A kép, melynek saját, belsõ ideje egybefolyik a nézõével, mélyen elkeseredett gesz-tusával úgy íveli át a 20. századot, hogy a vásznon félelmetes kalligráfiává sûrûsödik a látvány, a realitás észrevétlenül torzul metafizikai rettenetté. Bár a Csavargók... sem írja át az életmûrõl most, nemrégen kialakított álláspontot, mégis: egyrészt felerõsítette Mednyánszky hasonló, expresszív munkáinak erejét, másrészt a magyar expresszionizmus megíratlan történetének megkerülhetetlen darabjává vált.
A kiállítás egészét illetõen az a benyomásom, hogy a feltárt és nyilván gondosan szelektált
anyag talán
nem is szándékosan, de mindenesetre elég világosan kettéválik: a 20. századi mûvek gyûjteménye sokkal értékesebbnek és érvényesebbnek látszik, mint a korábbiaké, bár az értékrõl, vagyis a szó szorosan vett értelmében a tezaurálás "szintjérõl", fogalmam sincs. Hogy a 19. és 20. századi mûvek kvalitásbeli különbségét mûvészetszociológiai és történeti okok magyarázzák-e, vagy a gyûjtemények állapota és a gyûjtõk érdeklõdése, nem tudom. Ugyanakkor és más szempontból az idõbeli határt talán 1920-21-ig ki lehetett volna tágítani, hogy esetleg gazdagabban szerepelhessenek az aktivisták és a korai absztraktok, hiszen 1919 "pusztán" köztörténeti, nem pedig mûvészettörténeti határ. Azt sem tagadom persze, hogy szemellenzõvel és a kortárs mûvészet felõl nézve a tárlatot másképpen élesednek-homályosulnak a fények, ennek ellenére és ezzel együtt azt hiszem, a kiállítás pontosan "képezi le" a magyarországi mûgyûjtés, mûkereskedelem és talán akaratlanul, közvetve, tehát nem egészen természetesen a mûvészettörténet-írás aktuális állapotát is.
Hajdu István
Mû-Terem Galéria, november 14-ig
