n "Úgy képzeltem, hogy a kellő emocionális környezet megteremtése végett az utolsó jelenet előtt beteszek egy rövid epizódot, ahol a közönség szóvivőjének szerepét vállalva belépek a képbe, megfogom Richter kezét és megkérdezem:
- Nagy erőfeszítésébe került megcsinálni ezt a filmet?
- Borzasztóan...
- Köszönöm, Maestro...
Richter mosolygó, de végtelenül szomorú tekintete alatt a basszus gyászos tizenhatodait halljuk, melyeket Schubert a második tétel kódájához írt a főtéma torokszorító melankóliáját alátámasztva. Ezután a képen Richter nagytotálban eljátssza ugyanezt a szonátát, egy húsz-egynéhány évvel korábbi felvételen.
Megható epizód volt, de fölösleges; a végső vágásnál kivettem."
Mi meg Bruno Monsaingeonnak köszönjük, aki sokáig koncertező hegedűs volt, és könyvet írt például Nadia Boulanger-ról, filmet forgatott David Ojsztrahról vagy Dietrich Fischer-Diskauról is. Persze nem egyszerűen azért vagyunk hálásak, mert, helyesen, nem hagyta a filmben a könnyes búcsút - végszóként Szvjatoszlav Richter mindössze annyit mond: "Nem szeretem magam...", s ezalatt halljuk a gyászos tizenhatodokat -, hanem hogy kitartóan kivárta, míg elkészítheti filmjét. S közben, segítve Richtert, megszerkesztette az Írások, beszélgetések című könyvet is, ahonnan a fenti részlet származik, s amely az 1995 és 1998 között készült filmmel együtt (meg persze külön is) a maga műfajában remekmű lett.
Már az Ojsztrahról készített munkáját látva is feltűnt, hogy Monsaingeon mennyire nem akar szerepelni, s milyen konokul törekszik az objektivitásra, jó néhány gőgös pályatársától rendesen elkülönbözve. E filmjében sem mutatkozik, hangja talán ha háromszor hallatszik. Viszont megtalálta az egyetlen helyes utat, melyen valami esély mutatkozhatott arra, hogy Richterhez ne csak közel kerüljön, Richtert ne csak bemutathassa, Richtert ne csak megőrizhesse, hanem hogy életben is tarthassa. Filmje éppoly puritán, tiszta és egyenes vonalú, mint amilyen alanya volt.
Ami eltérés vagy irritáció lehet, az pusztán csak annyi, amennyit az életmű kínál. Vagyis éppen nem, éppen ellenkezőleg: a szomorúan egyenes vonalú, egyszerűen csak zseniális pályát maga a történelem (nem is akármilyen, hanem a Szovjetunióé, majd Oroszországé) tartja rajta a meredt linearitáson, zárja falak közé, melyeket Monsaingeon és persze maga Richter is fantasztikus tapintattal, elképesztő távolságtartással "illetnek". Richter a leghajmeresztőbb eseményeket, a legaljasabb gyilkosságokat is majdnem derűs, rezignált-fátyolos hangon meséli el, példaszerű fatalizmussal. Pontosan érzékeljük, ő nincs és nem is volt soha túl jón és rosszon: mindig innen maradt, vagy inkább fölül...
A Richterrel monológgá szerkesztett beszélgetést roppant gazdag és nagyszerűen szerkesztett dokumentumanyag kíséri. Sikerült felvételeket találni a harmincas évek elejétől kezdve, s ezek nemcsak a művész, hanem a zene befogadásának, rögzítésének - vizualizálásának - és értelmezésének történetét is leírják. Apróság, mégis érdekes lehet: a kezdetek technikája nemigen engedte meg, vagy talán nem is akarták, hogy a zongorázó kezek, az előadó arca külön, dramatizált játékkal illusztrálják (többnyire elfedjék) a mű és az előadás lényegét. Hallgatva-nézve a régi felvételeket, szinte biztos, hogy vissza kellene térni a koncertfelvételeken a rögzített kamerákhoz, s nem lenne szabad hagyni, hogy eluralkodhassanak, paroxizmusközelbe juthassanak a rendezők és operatőrök. (Nem véletlen, hogy Richter elsötétített pódiumon szeretett játszani.) És zseniális, bár épp az ellenkezőjét is bizonyíthatná az iméntieknek az a néhány perc, melyet egy, az ötvenes években Glinka életéről készített színes szovjet filmből illesztettek ide: Richter Lisztnek öltözve Lisztet játszik Liszt módjára, eksztatikusan. Jellegzetes vállmozdulatai szárnyalásba csapnak, s fölülkerekedik az időn.
A film - minden didaxist, felesleges kommentárt kerülve - pontos képet ad Richter személyiségéről a reflexió segítségével is. Az okos műangyalként felbukkanó Glenn Gould, a Richter mellett végtelen odaadással élő, intelligens Nyina Dorliac vagy a Richter csontjait boldogan ropogtató Prokofjev és a cinkos-meleg mosolyú Britten tükrében az alak valódi figurává válik. A titok ugyan megmarad, ám őrzőjét tisztán láthatjuk.
Hajdu István
Warner Music Vision-NVC ARTS (DVD, 154 perc, videón is)
