Képzőművészet: K. und K. und K. (Alfred Kubin, Karel Hlavacek, Bela Kolarzová és Stanislav Kolibal kiállításai)

és Satinslav Kolibal kiállításai

Néhány nap múlva zár Linz vadonatúj múzeumában, a Lentosban az Avantgárd és tradíció című kiállítás, mely a tavasszal átadott nagyszerű épület "sorsának" nyitányaként Közép-Európára koncentrálva, de azért a fölé kinyúlva tekintette át a huszadik század művészetét. Az anyag érdekes, a módszer - miszerint analógiákat és párhuzamokat kerestek motívumok és ideák formai, szellemi és földrajzi megfeleléseihez - hasznos és célravezető, mindazonáltal maga a kiállítás nem keltett ájulatot. Nem is tehette, mert a rendezők a saját gyűjteményt használták a demonstrációra: mások mellett Karel Appel, Tony Cragg, Oskar Kokoschka, Alfred Kubin, Maria Lassnig, Markus Lüpertz, Markus Prachensky, Egon Schiele, Sean Scully, Jan Voss és Andy Warhol műveit, márpedig egy ilyen ritkás lista még nemigen alkalmas ennyire nagyralátó vagy inkább parttalan téma vizsgálatára, de még csak illusztrációjára sem. Ami azonban vigasztaló, s kisszerű önzésünket - ha ki nem is elégíti, mindenesetre - időlegesen megnyugtathatja, hogy a linzi gyűjtemény Bak Imrétől Radák Eszterig példátlanul sok magyar művész munkáit őrzi, sőt mi több, ki is állítja.

Nem messze Linztől, már Csehországban, az építészettörténeti képeskönyvként is "kezelhető" gyönyörű kisvárosban,

Cesky Kru¡mlovban

gyakorlatilag ugyanezt a koncepciót vázolták fel, ám egészen más módszerrel dolgozták ki a tartalmát. Az évszázadokon át sörfőzdeként használt hatalmas középkori épületben nemrég nyílt Egon Schiele Művészeti Központ négy művésznek rendezett párhuzamos tárlatot, s az ő révükön igyekezett bemutatni a hagyomány és újítás dialektikáját a huszadik század közép-európai művészetében. Bár a rendezők szigorúan a cseh eredetre koncentráltak, az idea mégis közép-európai érdekű, hiszen Alfred Kubin hosszú élete során délnémet, olasz és osztrák kisvárosokban szunnyadozott, Stanislav Kolibal és Bela Ko-larzzová pedig a hatvanas évektől az internacionális európai művészeti mozgalmak tagja volt, Prágából kisóvárogva. Egyedül Karel Hlavacek (1874-1898), a 19. század végének szimbolista-dekadens költője nem lett érvényes Prágán kívül, ám, ha jól értem, az ő rajzainak és grafikáinak bemutatása éppen azt jelzi, hogy a három másik művész a rendezők elképzelése szerint miféle gyökereket frissített vagy éppen vágott el. A fiatalon meghalt, bohéméletesen szomorú sorsú Hlavacek önarcképsorozata és fantasztikus illusztrációi a nála három évvel fiatalabb, de az ötvenes évek végéig dolgozó Kubin pszichologizáló, fájdalmas szürrealizmusával folytatódik, hogy arra szinte válaszként csattanhassanak Kolibalnak a szürrealizmust a geometrikus absztrakcióval vegyítő szobrai és grafikái, melyek viszont meglepő-megható párhuzamba állíthatóak Bela Ko-larzzová öniróniától szikrázó konceptuális vagy éppen ellenkezőleg, a fürge ujjak mozgalmat mazochisztikusan perszifláló, vidámnak tettetett, mégis roppant szomorú realizmusával.

Ha az osztrákok egy sebtiben emelt kilátótorony őreként látták magukat, s ekként is értelmezték-sugallták szerepüket, a csehek a józan egyszerűség és bölcs rezignáció normál mosolyával vállalták a rendkívül hasznos sírgondozói aktivitást. Aktivitást a szó szoros értelmében, hiszen egyrészt a négy életmű egymáshoz rendelése valódi kreativitást és fantáziát kívánt, másrészt a hantok - amilyenek alatt Hlavacek és bizonyos szempontból Kolarzzová művészete nyugszik -, tehát az elfeledettség vagy ismeretlenség alól kigyomlált hantok alatt a szkeleton vagy az élve eltemetett áldozat felfedezése és bemutatása bátorság nélkül nemigen megy.

A négyes kiállítás alapvetően a már érintett idő- vagy kontinuitásmetszetet kínálja elemzésre, ám ezen belül feltárulhatnak újabb és újabb rétegek is. Az egyik legizgalmasabb az esély-esélytelenség kérdése, mely ha másért nem, a nemzeti önkínzódások komparatisztikájában, univerzális nagy versenyében mindenképpen fontos lehet. Hlavacek és Kubin sorsvertsége szinte azonos "minőségű" volt, készségeik sem sokban különböztek, ám a pálya csak Kubin számára maradt nyitott; a most nyolcvanéves Kolarzzová, a háború utáni cseh avantgárd talán legismertebb képviselőjének, Jirzí Kolarznak az özvegye egy szűk, lokális érvényességen túl szinte nem is létezik, pedig művészete egyetemes jelentőségű, a nála két évvel fiatalabb Kolibal pedig - persze ismételjük csak, hogy jól ismert Európa-szerte - soha nem fogja megkapni a rangjához illő falakat a nagy amerikai vagy európai múzeumokban.

Az idő senkinek sem dolgozik, csak magának, mondhatjuk bánatosan, de objektíven, miközben tudjuk, ez sem jelent semmit. Sejthetjük-e, mire is gondolt Kolarzová, amikor hajcsatokból vagy ruhapatentekből, gombokból vagy levágott hajtincsekből pepecselt össze geometrikus assemblage-okat, amikor szikáran üres fényképeket készített 1968-ban, vagy fotómontázsokkal követte a harmincas évek nagyszerű cseh progresszív fotósainak nyomvonalát, sejthetjük persze és még egy kis gender-mázat is rávonhatnánk, ha lenne hozzá ízlésünk, de odáig már nem merészkedünk. Inkább csak Kubint idézzük, a Démonok és éjszakai látomások című albumából: "egyenesen azt mondom: a fantázia a sors."

Hajdu István

Cesky Kru¡mlov, Egon Schiele Art Centrum, 2004. május 5-ig