Mert hiszen itt van az ősz, nyílnak városszerte a kisebb-nagyobb kiállítások, nincs menekvés, nézni kell őket. És hát itt van az ősz, nemcsak a városé, a hazáé, hanem a nagyvilágé is, és hát a nagyvilágban a művészeté is. Hegel azt mondja, kétszáz éve őszbe csavarodott a művészet feje, el van már nagyon öregedve, nem is tud mihez kezdeni, csak
reßektálgat, reßektálgat
vénülő szemével és vénülő kezével. Tükrözgeti önmagát - Hegel még nem tudhatta, de Danto és Belting bizonyosan találkozott már annak tapasztalatával, hogy miféle agyafúrt eszközei lettek a tükrözésnek a 20. században -, szóval az agg kunst eltükrözget csepegő orral, s rá-rádöbben: nem, az istennek sem lát semmi újat. Önképét, önarcát viszont már rettenetesen unja, elege van abból, hogy fel legyen dolgozva, hogy már jó régóta tudománnyá lett téve, mert Hegelnek sem jutott jobb eszébe, mint az, hogy ha már nincs művészet (vagy legalábbis neki nem jutott belőle), akkor a maradvány legyen tudományilag begyógyítva, vagyis megmagyarázva.
Hát így vagyunk.
Jobbára tiszta, szép, nem nagyon hályogos kis tükrökben nézegetheti aszott magánvalóját az acb galéria mondializált kiállításán is: a négy fiatal - cseh, portugál, európai-japán és magyar - művész négyrétbe hajtja azt, amit szerintük tudni érdemes a művészetről, s rajta keresztül a világról (hogy némiképp bombasztikusak is legyünk ez egyszer). Kis fotók, filmek (videók), szobrok és festmények a falakon; mintha a válogatás műfaji-technikai didaxisa szolgálatkészen elibe is sietne a nézelődőnek: íme a tükrök teljes szortimentje, komfortos a láthatás. "Az anyag annál jobb és alkalmatosabb, minél ellenállásmentesebben tűnik el az eszköz eszközlétében" - állapítja meg Heidegger, s valóban, a tükör mint eszköz ezen a kiállításon is magába szippantja az anyagokat, nivellálja tulajdonságaikat. Nincs kiálló rész, nincs szöglet, nincs hajmeresztés, őszi harmónia viszont van, s egy alapvető információ a mellékelt sajtóanyagból, miszerint: "A képzőművészet nem nyelvi kifejezőeszközeivel képes a történetmesélésre."
Történetet (ha már kell) csak a japán művész, Hideki Iinuma mond egy pillanatnyi érdekfeszítéssel. Felnövelt, fából készült, nem finomkodó, mégis netsuke-szerű leányszobrai (oldalvást beszerzett információ szerint) a honfitársai által valaha Kínában és Koreában megerőszakolt és/vagy meggyilkolt nőknek állít emléket, a klasszikus stílust felöntve-elfedve az aktuális keleti képregények, animációk
rémisztően gejl
rajzosságával. Markéta Othova az ötvenes évek amerikai üres fotóit teszi mai, európai ürességbe, ahogy az első Bu–uel- vagy az ugyancsak korai Polanski-filmek egy-egy vágása, gesztusa nagyítódik jelenetté Rui Bastos szkeccsein, melyek olyanok, mintha szerzőjük tényleg valami eltökélt, tudományos alapossággal figyelné meg a nagy természet apró kis csodáit. Legkevésbé Szoló Ákos munkáival lehet mit kezdeni. Úgy rémlik, csak a galériás akarat tud tükrébe képet sugallani.
Finom erotikát, melankóliát és rejtélyességet ígér az acb galéria, s valóban, akad sármja a gerontofíliának is.
Hajdu István
Megtekinthető október 10-ig
