Szarka Péter hatalmas, az utóbbi egy-két évben készített látványos luxusnyomatait szemlélve viszont az is kitetszik, hogy a nagy, mondializált-szinkretikus vizualitásnak vannak nemzeti jellegzetességei is, még ha azok - kis nép, kis idióma - gyakran épp-hogy-csak-gyaníthatóak. Sanzsánosan úgy rémlik, egy-egy pillanatra meg is világosodik: Szarka Kernstok Károly biologizmusát Molnár C. Pál alsó szintű miniatúra-szürrealizmusával elegyíti, és Bortnyik Sándor kései, amúgy bornírt allegorizmusával korszerűsíti el, majd viszi át USB-driverében a jövőszerű, jövő idejű jelenbe. A hajdani Kernstokok öt-hatszorosánál s az MCP-festmények tizenöt-hússzorosánál is nagyobb nyomatok hatása kettős: a szűz-asszonyok és szűz-emberek vásottságait elmesélő hajdani, kis magyar szürrealistaspecialista vásznai
az erőemberek
képeivel egyesítve és méretben, dimenzióban felnövesztve korunkig arra vezethetik a nézőt, hogy a közhely tényleg örök, még ha közhelynek is számít, de meg arra is, hogy a méret az méret.
Szarka Péter - persze - ennél többet akar és mond. Két éve, a Balkonban készült interjúban elmagyarázta: "...amit én csinálok, az ahhoz hasonlít, mint amikor a New Age és a kilencvenes évek elektronika-mámorában, melybe sokan belekerültünk, már azt vizionáltuk, hogy a lélek olyasmi, mint valami szoftver. Ha az ember Photoshoppal dolgozik, akkor pop-artot csinál vagy narratívát. Ha Bryce-szal kezd el dolgozni, vagy mint az utóbbi képeimnél, Poserrel, akkor a narratíva mellé mindenféleképpen bejön egy olyan cyber-felhang, ha mellette állok, akkor narratív, ha kritikai szemmel nézem, akkor kritika és szarkazmus. Erre tényleg csak azt tudom mondani, hogy szoftverfüggő." Azt már csak a művészettörténeti dimenzió kitágítása érdekében teszem hozzá, hogy a legegyszerűbb, freeware képmódosító programok is Altamirától Van Goghig vagy Man Rayig kínálják a filtereket, a 3D-s programok pedig egy kattintásra bauhauslereket vagy De Stijl-hívőket nevelnek már a kisdedekből is.
Ez így elég is lenne, nincs sok hozzáfűznivaló, hacsak az nem, hogy Szarka - valószínűleg nagyon tudatosan - használja, sőt kihasználja a szoftver-mint-élőlény (nem lélek, hanem matéria) ügyetlenségét vagy hibáját, különben, s ebben azért biztosak lehetünk, "realistábbak" lennének jeleneteinek kellékei és kulisszái, ahogy szereplői is. A hiba,
a romlás és rontás
a 20. század művészetének fontos eleme. Olykor mint "idegen test" válik alkotóelemmé, máskor, akárcsak a véletlen mozdulat vagy pillantás, belepöccintve, belekacsintva a műbe, kiszédíti azt a konvencionális megértés útjáról, s új jelentések megsejthetése felé irányítja. A nyelvromlás esztétikaivá válásáról - Szép Ernőtől és Szomorytól Tandorin át Parti Nagy Lajosig - rendes példatárat lehet összeállítani, a vizuális hiba útja azonban ennyire még nem kikövezett (hogy épüléséhez magam is hozzájáruljak egy kis puha röggel). A kérdés ugyanis az, hogy milyen információt hordoz a képi eszköz romlása egy eleve bonyolultabb és valószínűleg romlottabb kifejezési készlet vagy rendszer esetében. Vagy mi is a jelentése - Szarka Péter munkáiról meg nem feledkezve - egy gyári szoftver ügyetlenkedésének; van-e jelentése ugyanakkor a pigment errorjának? (Egy blődnek is tekinthető ötlet: mi van akkor, ha - tegyük fel - Munkácsy tudatosan, őskonceptesként használja az idővel megfeketülő bitument, s kikalkulálva a kép eltűnésének folyamatát, rátelepítette volna a mű halálát!?) Persze az archaikus festészet egyszerűbb viszonyok között "működik", mint a digitális, hiszen csak két s nem három fázisban zajlik. A konceptus megfogalmazása és a kivitelezés két lépésben megy végbe a kész festékek korában legalábbis, míg a számítógép - a "közzététel" érdekében - minimum egy harmadik lépést, a nyomtatást is megigényli. S a nyomtató, a maga hard- és szoftverével megint csak a hibák (véletlen értékek!?) felbuzgó forrása lehet, végtelenítve az esélyeket.
Hogy Szarka Péter végül is a "gyönyörködtetésen" kívül valóban médiakritikát is gyakorol, azt a kiállításhoz mellékelt (elírásokban tobzódó) katalógus segítségével értheti meg a kétkedő. Három szerző 2:1 arányban (Fabényi Júlia és Szoboszlai János igen, Nemes Attila nem) igazolja ezt, meggyőzően érvelve a nyomatokon megrögzített jelenetek ürességének, jelentésnélküliségének jelentéstelisége mellett.
Hajdu István
Műcsarnok, megtekinthető szeptember 24-ig
