A térképek tanúsága szerint Waldsee nevû településbõl, városkából vagy tóból Ausztriában, Németországban és Svájcban tucatnyi is létezik, az a nyaralóhely azonban csak azokban a gyáva és cinikus náci agyakban terpeszkedett, melyekben megfogamzott az ötlet: az 1944 nyarán Auschwitzba deportált zsidókkal levelezõlapokat kell íratni, amelyekben és amelyekkel "megnyugtathatják" a még otthon maradottakat. Az elementáris gazság eme
ostoba kis epizódját
Randolph L. Braham idézi fel A magyar holokauszt címû nagy monográfiájában, s amikor nem létezõnek írja-tételezi a földrajzi nevet, annyiban igaza is van, hogy itt egy "átlagolt" és ellenõrizhetetlenné elkent hellyel-helyzettel igyekeztek "fedezéket" keresni a náci hivatalnokok. Braham aztán leírja, hogy néhány levelezõlapon kódolva megérkezett a valódi üzenet is: a feladók a haláltáborból küldték - valószínûleg utolsó - szavaikat.
Ennek a történetnek a vizuális megfogalmazására kért fel külföldi és magyar mûvészeket Böröcz András és Böröcz László, s megkötésként csak a levelezõlap méretet határozták meg. Elképzelésük rokonszenvesen józan volt: a Waldsee-levelezõlapok önmagukban is tükrözik az infernális képmutatást, így inspirálóak lehetnek tágasabb gondolatok megfogalmazásához, másrészt, mert eleve hordoznak grafikai jegyeket, könnyebb révükön képpé formálni a meg nem élt tapasztalatokat. S van, pontosabban, mint a kiállításon kiderült, csak rejlik egy harmadik esély is a Böröcz testvérek ötletében: keretbe lehetne fogni és ezzel megtörhetõvé tehetõ az idõ, éppen, mert levelezõlapról, tartamról és távolságról, információról és annak tökéletlenségérõl van szó; sõt "fonatot" is lehet képezni a mûvészetbõl és annak idejébõl meg a történelmi idõbõl: Möbius-szalag gyanánt mail artként is megfogalmazható tehát az elmúlt hatvan év. Ez az aspektus - meglepõ módon - a húsz-egynéhány mûvész közül egyedül Maurer Dórának jutott eszébe, aki nagyanyja írását imitálva önmagának írt fakszimilének tûnõ lapot, összegyûrve az idõt és valóban személyessé téve, egyszersmind konceptualizálva a meg nem élt tragédiát. Némileg hasonló munkát készített Gellér B. István is, aki ugyancsak megértette, hogy ebben az esetben a postai mûvészet a legkézenfekvõbb eljárás, ám azzal, hogy "talált tárgyat" - egy, az ukrajnai munkaszolgálatból küldött valódi, kéregre írt és kalandos utat megjárt lapot - reprodukált, éppen attól a konceptuális személyességtõl "óvta meg" önmagát (esetleg hátrált vissza tõle), melyet Maurer mailjével oly bátran elvállalt.
Amúgy a kiállítók alapgesztusa az idea személyessé tételét illusztrálja: igyekszenek belehelyezkedni a hatvan év elõtti "szerepbe", mely kétszeresen is áttételes játék. Egy eleve hamis-hazug helyzetet kell utólag kommentálni és egyszersmind elemezni-illusztrálni. Böröcz András skatulya-embereirõl rajzol kváziügyetlen nyaraló-zsánert, Roskó Gábor rosszcsontos montázzsal mintegy kioperálja önmagát és szeretteit az idõbõl, s a cinizmus öröklétébe helyezkedik át, Eperjes Ágnes pedig, begyûjtve néhány Waldseet jelölõ közlekedési tábla fényképét, megpecsételi karját e helységek postabélyegzõivel. A másik fél, a nézõ részvételére számít viszont Rajk László hajtogatható krematóriumával, mely fanyar kreativitási gyakorlatként avatja be a játékostársat a technológia fortélyaiba.
A kiállítás - mely, legyünk õszinték, nem mentes a jó szándékú, de ordítóan szentimentális munkáktól sem, ám az átlagot tekintve mégiscsak
rendes színvonalú
gyûjteményt reprezentál -, nos, a tárlat elsõdleges célja természetesen az emlékállítás, ami, úgy tetszik, a kortárs magyarországi társadalmi morál egyik legambivalensebb problémája. Nem hiszem, hogy a 2B Galéria közvetlen célja az lenne, s egyáltalán lehetne, hogy beleavatkozzon az eredménnyel egyelõre nem vagy alig kecsegtetõ és színvonalát nézve is kétségbeejtõ vitahelyzetbe, az viszont bizonyos, hogy a Waldsee-lapok többségével érzékletes érveket adhatna a figyelmes résztvevõknek.
Hajdu István
2B Galéria, július 3-ig (pénteken: 14-18, szombaton: 11-17 óráig)
