Radák Eszter nemzedékének nemcsak egyik legismertebb, de legtehetségesebb alakja is. Sikerét jórészt annak köszönheti, hogy munkái felismerhetők és azonosíthatók: viszonylag hamar kialakította sajátos kézjegyét. Szellemes - archaikusan fogalmazva - élénk "színvilágú" szoba-festményei annyiban valóban kötődnek korábbi szoba-festészeti hagyományokhoz (például Czimra Gyuláéhoz vagy David Hockneyéhoz), miszerint ő is világegész-kivonatként "ábrázolja" a magán-tér (nem privát szféra!) takarék-univerzumát, de már nem a "festészet szerelmeseként" teszi ezt, hanem - az ellentmondással együtt - a festészet gyanakvó bizalmasaként.
Úgy rémlik, számára sajátos, irizáló, transzparens,
leányka-vásottsággal megformált
kifestőkönyv a világ. Képein két réteg tapad egymásra: "alul" egy realista, ábrázolást ábrázoló szint húzódik, mely olykor saját, autointim terekre nyílik, máskor reprodukciókról kinyesett lakásszeleteket rögzít (a dolognak vagy a dolgok különbségének - azt hiszem - semmi jelentése; sem személyes érvénye, sem a nyomat-részlet kiválasztásából eredő értéke nincs), otthonos perspektíva szerkesztéssel, a belsőből a külsőre irányuló tekintettel. Majd erre rakódik rá, mintegy ezt felülírva a valódi festészeti szint, vagy mondhatjuk másként, egy festészettudományi réteg, mely viszont magát a festészetet ábrázolja.
A kijelentés tautologikusnak hathat, nem véletlenül, mert egyrészt valóban tautológiát tartalmaz (vagyis azon alapszik), másrészt meg nem: Radák Eszter képei részint valóban belsőket interiorizáló festmények, részint festészetet festő festmények. A festészetet festő festő a nem agyonbíbelt, de mégis részletező, ám végeredményben üres terek határoló felületeit életteli monokrómmal (érdemes lenne egyébként megfejteni, hogy alapjában véve miért mindig oly bánatos az egyszín-festészet), felületgazdag post-painterly abstractionnel, érzékenységgel fűtött colourfield paintinggel fedi be; önálló, luxusfestményekkel tölti ki a falakat, a padlót, a szekrények vagy a stelázsi síkjait, különös formájú shaped canvasokkal burkol - absztrakt montázs gyanánt - egy nagyon is hétköznapi viszonyrendszert.
Kétféle realizmus
találkozik tehát Radák Eszter festményein: a látvány realizmusa a festészet realizmusával; kép a képpel; kép a képen (de már nem kép a képben). Következésképpen e művek különös halmazok is: önmagukra (a festészetre) és a világra (a valóságos térreminiszcenciákra) vonatkozó állítások halmaza, melyben a kijelentések nem kioltják, hanem erősítik, pontosabban "elviszik" egymást; a tautológia konceptualitásba fordul, sőt nemesedik (ha patetikusak akarunk lenni).
Régebben úgy volt, hogy a nagy, igényes - termetes és magasztos - művek elemzésének egyik legfontosabb elemeként mindenekelőtt azt vizsgálták a vizsgálók, hogy mi is az opus programja. Nos, a nyolc méter hosszú, kevéssé szerencsés című óriásfestmény, az Eszti körkép elsődlegesen a Radák kivonulása idea materializálására tör, azok után vagy azzal párhuzamosan, hogy a művész éveken keresztül saját bevonulásán dolgozott.
Úgy tetszik, a fősodor iránya, a karnyújtásnyira eső világ megrögzítése, a személyes tér aprólékos-önironikus és a látszat ellenére is erős verbalitással telített feldolgozása egy új tervvel, új elképzeléssel gazdagodott az elmúlt egy-két évben: a szobákba zárt teret és a tér apró, személyes lomjait most a földabrosz vonja be lepelként, hogy a szemhatárig nyúlhasson-nyílhasson a világ, melyben az utak, a szántók és a rétek éppoly házias-háziasított felületekké lesznek, amilyen egy macikás pizsama vagy egy elhajított melltartó bír lenni.
Hajdu István
Ericsson Galéria, december 5-ig
