Úgy tetszik, Keserü munkáinak lényege mindig is az idő megragadásának szándékában nyilatkozott meg, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. Képeinek címével is igen sokszor utal erre, ám fontosabb és élénkebb bizonyíték az a sajátos dialektika, mely szinte a kezdetektől meghatározta festészetét. Műveit áthatja, majd azokról szinte követelően a nézőre háramlik egy villódzó, érzéki-érzelmes vizuális dialektika, aminek révén képei kettősséget, pontosabban kettősségeket mutattak és jeleznek ma is, mintegy azt bizonyítva, hogy Keserü Ilona számára a világ
a különféle dualitások
ábrázolásával fogalmazható meg, s a kettősségek dinamikáját, dialektikáját az idő teremti meg. Vagy más szempontból: az olykor kézenfekvő, máskor viszont alig felsejlő dualitások csak az idő folyamában-folyamatában érthetőek pontosan. Maga a kiállítás, a művek egymáshoz való viszonyának megszerkesztése is ezt az ideát közvetíti. Nem egyenes vonalú, monografikus természetű a tárlat, hanem - legalábbis a reprezentatív tereket illetően - valamifajta spirális rendszert "ábrázol", egy olyan struktúrát, melyben a régi és az új képek, a korábbi és az aktuális vizuális gondolatok egymás mellett, egymást erősítve vagy éppen különös feszültségben léteznek - a jelen pillanatnyi idejének kitéve. Mindez megtapasztalható egy másik síkon is: jó néhány mű kapott kettős évszámot, mert kiegészült, átalakult, érzelmekkel teli "folyamatábrává" változott, sugallva egyrészt az idő erejét, másrészt érvényesítve azt a magatartást, mellyel a művész saját idejéhez és a munkáiban testet öltött gondolati rendszerhez viszonyul.
Keserü gondolkodásmódját, festői akaratát nyilván már eleve meghatározta az a tény is, hogy mentora, Martyn Ferenc révén pályája elején erősen kötődött az Európai Iskola hagyományaihoz, melyeknek egyik legfontosabb eleme a Kállai Ernő által bioromantikaként definiált, a lényegét illetően mélyen kettős látás- és fogalmazásmód, amit aztán a hatvanas évek pop-artjának és az informel festészet tapasztalatainak magyarországi befogadása jócskán kitágított a tradícióhoz képest. Ebben éppen Keserü Ilona munkásságának igen nagy szerepe volt, amint abban is, hogy - szinte önmagának ellentmondva - a kevesek egyikeként megőrizte a hagyományban rejlő, valóban hagyományos érzelmi telítettséget, vállalva az időhöz ragaszkodó, az időben megtapadt és abban emésztődő indulatok viharát. Így formálódtak meg a hatvanas években a geometrikus folklór elemekre épülő kvázi-hard edge képek vagy a legendássá lett,
sírkő
motívumot felhasználó művek, s kerülnek-kerülhetnek később egyetlen síkra a svájci konkretistákat megidéző spektrum-struktúrák a vad indulatokat közvetítő, egyszersmind azokat meg is fegyelmező gesztusokkal. Ugyanez, vagyis az időben a dualitással birkózó akarat nyilatkozik meg a nyolcvanas években is, amikor Keserü az emberi test színét kívánta - mintegy szimbólum gyanánt - tételesen megfogalmazni-megrögzíteni, és analógiába, mindazonáltal végletes-lehetetlen párhuzamba állítani az "objektív" természet spektrális színeivel.
Keserü Ilona festményeivel mindig is igyekezett kihasználni a méretben rejlő vagy azzal közvetíthető vizuális információ erejét. Az elmúlt hét-nyolc évben festett nagy "tekercsképei" azonban tőle is szokatlan dimenziójú tereket adnak ahhoz, hogy mintegy összefoglalhassa általuk a korábbi munkákat. A tekercsképeken technikai szempontból is szintetizálja az elmúlt időt, és vissza-visszatérnek rajtuk a régi motívumok új fényben vagy éppen fénytörésben. De talán fontosabb, hogy a művészetét mindig is jellemző erős érzelmek most soha nem látottan felszabadultak, és sodró, a megfestett időben gáttalannak tetsző áradásban öntik el a hatalmas felületeket. Azt hiszem, szándéka szerint Keserü Ilona az élénk és bonyolult gesztusokkal, a szikrázó színkontrasztokkal saját - s vele az elmúlt évtizedek magyar - művészetének különös és mélyen impresszionáló vízióját fogalmazta meg.
Hajdu István
MEO, megtekinthető február 29-ig
