Megalázottak, megnyomorítottak és kisemmizettek végtelen vonulását rögzítik Sebastiao Salgado fényképei; a lencse elõtt menekültek, üldözöttek, számkivetettek futnak, szenvednek vagy halnak el a lábuk alatt tüzessé lett földön, s a nézõ, mintha csak valami iszonyatos méretû és mélységû csatakörkép fókuszában állna, mindenütt a halál diadalát tapasztalja. Itt nincs mese és nincs egyéni dráma: millió - lassan talán milliárdnyi - exitus íródik le, devalváló-dik a semmibe, már adatok sincsenek, már lelkek sincsenek.
Salgado a "történelem nélküli népek" (Eric R. Wolf kifejezésével) fotográfusa. Az egykori közgazdász a hetvenes évek eleje óta fény-képez, azóta, hogy szülõhelyérõl, Brazíliából Párizsba költözött, s feladta pályáját, mely a hírek szerint a londoni International Coffee Organizationnél nem is alakult volna rosszul. Ám egy 1973-as afrikai utazás során megvilágosodás gyanánt érte a felismerés, hogy fontosabb számára az ember sorsa, la con-dition humaine, mint a gazdaság és gazdagság állapota, pontosabban az emberi lét kezdte érdekelni a gazdasági és környezeti katasztrófák krátereiben.
A Sygma, majd a Gamma, késõbb a Magnum ügynökség tagja lett, s riportokat készített az angolai, azután a spanyol szaharai háborúban, s fényképezett az entebbei túszszabadítás vagy a Reagan elleni merénylet pillanataiban is. 1977-tõl hét éven keresztül rögzítette Latin-Amerikában az indián és a paraszti kultúra pusztulásának nyomait, majd a nyolcvanas évek elején hónapokat dolgozott a Szahel övezetben. 1993-ban fejezte be a hagyományos kézi munkáról készített sorozatát, melyhez 26 országba utazott el, majd visszatért Brazíliába, s a földjüket visszafoglalókról fényképezett könyvnyi anyagot. 1994 és 2000 között negyvenegy országban vette fel azt a több ezer képet, melybõl Exodus és Gyermekek címen formált két könyvet, valamint kiállítást, amely most itt, a Ludwig Múzeumban látható.
Salgado tehát közvetlenül és tartósan szembesült mindazzal, amit a hatvanas évek óta az ember önmaga és környezete ellen képes volt elkövetni, s ez nemcsak azért fontos, mert képei valóban és mélyen hitelesek a személyesen átélt és "agyonismételt" tapasztalat erejénél fogva, hanem mert harminc év alatt a hiábavalóság
gyötrelme és szomorúsága
is rávetült - önkéntelenül - mûveire. Salgado láthatólag amúgy is klasszikusan gondolkodó és formáló mûvész: a 19. századi hadifényképészek és a késõbbi, "magyarul fogalmazva" szociofotósok örököse, aki valami hihetetlen finom és józan érzékkel párosítja a valaha volt piktorializmus, a festõi fényképezés szkeptikussá tett és lett eszményét a vér és a rothadás szagával dacoló tárgyilagosság ideájával. Így - ha természetesen csak közvetetetten is - munkái joggal és okszerûen tágítják ki az "eseményhorizontot": a vietnami vagy ruandai rettenet semmivel sem korszerûbb és borzalmasabb, mint az amerikai polgárháború Timothy O'Sullivan felvételei nyomán, amint a harmincas évek spanyolországi vagy mandzsúriai vérengzései sem elnézhetõbbek a kosovói és a boszniai borzalomnál. Hogy a megközelítés, a képek hatása alá rendelõdés sem megy másként, hogy az idõnek ebben aztán végképp nem lehet semmi megengedõ vagy elmosó szerepe, azt pontosan bizonyítják azok a benyomások, amelyeket például Bálint György 1937-1938 körül írott cikkeinek újraolvasása során szerezhet az ember. Egyáltalán nem kísérteties, hanem a szó legszorosabb értelmében természetes érzéseink támadhatnak, amint Bálintnak a háborús, valamint a szocio-grafikus fotó- és filmriportokról szóló írásaiban az egyetemes és metafizikai aljasságról olvasunk, s felidézzük Salgado mûveit, behelyettesítve azokat
a Bálint György
által megidézett helyzetekkel és képekkel, s elgondolkozhatunk láttukon azon is, hogy mi a nagyobb baj, az individualitás erejébe vetett szabadságvágy vagy a közösség-tudatba oltott testvériesülés önkioltásaÉ
Sebastiao Salgado kiállítása - s ezt fontosnak tartom - természetesen rokonszenvesen optimista módon, minden látszat ellenére nem a halálról szól, hiszen az infernóról megfogalmazott jelentése gyönyörû gyermekportréival azért mégiscsak pozitív és perspektivikus kiteljesedést kap (már ha hihetünk benne, hogy a gyerekek közül még egy is életben van, négy évvel az exponálás után). A tárlat dramaturgiája ugyanis azt sugallja, hogy akárhonnan is nézzük a történelmet, abban vagy annak végén ott rejlik az ártatlan kezdet is meg persze a romlatlan áldozat isÉ
Hajdu István
Ludwig Múzeum, június 27-ig
